Helló!
Nos... őőő... rég jártam errefelé. A legutóbbi blogbejegyzésemet meg töröltem, de az is csak angstolás volt. Ennek a blognak a nagy része az :D.
Miért írom ezt a bejegyzést?
Őszintén szólva, nem akarok túl sokat lelkizni itt, de ebből most az lesz. De tényleg igyekezni fogok nem túl sok panaszkodást összeírni.
Hogy is kezdjem... Na a helyzet az, hogy idén befejeztem a középiskolát. Aminek nagyon-nagyon örülök, mert életem legrosszabb hat éve volt szerintem. Gyakran voltam lelkileg a padlón, élni nem volt gyakran kedvem (konkrétan szuicid hajlamok), nem hogy írni, és éveken át azt hallgattam, hogy nem lesz belőlem semmi, és csoda, ha bejutok egyetemre. Ez jót tett az önbizalmamnak, ja. Tudom, ez így nem hangzik annyira rossznak, de nem akartam részleteket írni. Bár őszintén szólva, nem gondolom, hogy annyira rossz lett volna az életem, másoknak nyilván sokkal rosszabb, de nekem személyesen ez is pokol volt.
És most itt ülök a gépem előtt, egyetemistaként. Felvettek, nem akarok dicsekedni, de 432 ponttal. Boldogabbnak érzem magam. Reggelente sokkal jobb hangulatban kelek fel, újra van kedvem a Hetáliához. Tehát azt hiszem, visszatérek az íráshoz, mint hobbihoz.
Amikor rosszabb lelkiállapotba vagyok távol tartom magam a fanficjeimtől, mert félő, hogy mérgemben és csalódottságomban kitörölném őket. Nem vagyok tehetséges író, ezt tudom magamról, és azokban a pillanatokban könnyen elhatalmasodik rajtam az önutálat.
Te jó ég, semmi értelme annak, amit leírtam. Már megint.
Lényeg a lényeg: most már egészen biztosra mondom, hogy még a hónapban jön a Fagyott napraforgó tizenkettőször újraírt utolsó fejezete, illetve vagy ma, vagy holnap (lustaságomtól függ) jön egy kisebb fanfic Olaszországról. Azért róla, mert ma jöttem haza belőle. Hehe. Ez még leírva sem vicces.
További szép estét, reggelt, akármit!
Részemről reggelt és köszi, hogy szépre kívánod :D
VálaszTörlésEgyébként üdv újra a fedélzeten, kapitány! Gratulálok a felvételidhez ^^ Remélem, az egyetemen találsz majd normális embereket. Szerencsére ott is tele van minden hülyékkel, de ott legalább könnyebb elkerülni őket.
Írással kapcsolatban: ezt a nyarat azzal töltöttem, hogy Neil Gaiman magyarul olvasható minden könyvén átrágtam magam (kivéve a Norvég mitológiát, mert mi értelme elolvasni, ha úgyis tudom, hogy mi van benne...) A pali az egyik novelláskötetéhez tartozó bevezetőben azt magyarázta, hogy nem elégedett a műveivel. A könyvhéten (vagy könyvfesztiválon, nem tudom, keverem a kettőt) volt szerencsém találkozni a kedvenc írómmal, aki tudja, hogy írok, mert az egyik pályázatára küldtem be novellát. Tök aranyos volt, megismert meg minden. Ő kérdezte, hogy állok a saját koholmányaimmal, mondtam, hogy szarul és még csak nem is büszkén, mert gyengék a műveim. Erre közelebb hajolt és azt mondta, hogy ő is piszok gyengének tartja a saját írásait, csak ezt már nem meri hangosan mondani, főleg akkor, ha itt egy ilyen marha hosszú sor, akik dedikáltatni akarják vele a könyveit, pedig két éve nem jelent meg tőle semmi.
Egy szó mint száz: kreatív berkekben a saját munka negatív minősítését úgy hívják, alázat.
Kivéve persze, ha a padlóra küld, az már nem jó, az már szorongás és azt nem kéne hagyni, lol.
https://www.youtube.com/watch?v=5LWQQqYmUA4