Fagyott napraforgó 2.

Folytatódik Ivanna története, megpróbálja megfogadni Berwald tanácsát. Több-kevesebb sikerrel.

Töredező jég

Amúgy kb. az egész történetet ez a jelenet ihlette. Ez olyan aranyos, hogy belehalok *-*

Ivanna életében először bizonytalanodott el az álruháját illetően.

A nővére vagy a balti országok sosem vették észre, hogy figyeli őket, nyugodtan szemmel tarthatta mindennapjaikat, így szinte állandó hobbijává vált követni valamelyik régi barátját, s talán kissé túlságosan is élvezte ezeket a kémkedéseket. Ilyenkor igyekezte elhitetni magával, hogy bármelyik pillanatban visszatérhetnek hozzá, megint együtt lesznek, mint régen. Egyszer sem vették észre.

Azonban most Észtország nem egyedül volt a kocsmában, hanem Finnországgal együtt ivott, Oroszország pedig kellemetlenül pontosan ismerte Tino sasszemeit. Tudta, hogy egyetlen apró gikszer és a finn rá fog jönni, hogy Ivanna figyeli őket. A nő tettetett higgadtsággal megigazította parókáját, kicsit mélyebbre túrta a táskájában rejtőző sálat, s a lehető legóvatosabban kukucskált ki az újsága mögül. A szemeire kellett különösen vigyáznia, a férfi azonnal felismerte volna őket.

Oroszország kis irigykedéssel nézte, ahogy Eduard iszik Tinóval, közben nevetgélve beszélgetnek, akár két jó barát. Amióta elhagyták őt, mindig egyedül ivott, emiatt elterjedt róla az a pletyka, hogy alkoholista, pedig nem fogyasztott több alkoholt, mint azelőtt. El akarta terelni gondolatait a magányáról, ezért inkább megnézte, mit iszik Észtország és Finnország. Az előbbi épp rendelt magának egy újabb korsó sört, az utóbbi pedig már tekintélyes mennyiséget elpusztított a mellette lévő vodkás üveg tartalmából, de ez meg sem látszódott rajta. Ivanna érezte, hogy büszkeség tölti el. Hát igen, a nagyjából száz év alatt azért ráragadt valamennyi Tinóra az orosz kultúrából, hiába tagadta. Mielőtt a nő kezelésbe vette, egyáltalán nem bírta ilyen jól az alkoholt.

Bár megfogadta, hogy nem fogja túl sokáig bámulni a párost, nem bírta levenni a tekintetét Finnországról. Most ébredt rá, mennyire hiányzik neki a fiú. Már mikor először megszerezte őt magának feltűntek a hasonlóságaik, ám nem gyermekies arcukra, szőkés hajukra, s megtévesztően ártatlan külsejükre figyelt fel elsősorban. Hanem a szemükre. Szinte ugyanolyan lila árnyalatuk volt, majdnem ugyanaz a szín, csak Ivannáét egy picit elszürkítette a sok fájdalom. Mégis, amikor Finnország szemébe nézett, úgy érezte, mintha tükörbe nézne. Régebben, amikor figyelte Tinót miközben aludt, megállapította, hogy jobban hasonlít rá a saját testvéreinél. Noha nagyon szerette őket, nővérét mindig is egy hisztis bőgőmasinának, öccsét pedig kegyetlennek, ijesztőnek és túlságosan ragaszkodónak tartotta. Finnország viszont aranyos fiú volt, akinek ártatlan mosolya egy sasszemű mesterlövészt rejtett, s kellőképp komoly tudott lenni, ha a helyzet úgy kívánta. Még a vodkát is jobban kedvelte Ukrajnánál vagy Belorussziánál. Ivanna nagyon szívesen lecserélte volna Natet Tinóra...

Ahogy ábrándozott, hirtelen észrevette, hogy Finnország egyenesen őt nézi. A nő arcáról lefagyott a mosoly és igyekezett úgy tenni, mintha a falakon sorakozó képeket szemlélte volna. Hiú reménynek tűnt azt gondolni, hogy Tino nem vette észre, sajnos túlságosan beleégette magát a finn emlékezetébe. Ivanna arcán halvány mosoly futott át, amikor azokra a kellemes estékre gondolt...

Oroszország nagyon szerette más szenvedő ábrázatát látni, emiatt gyakran játszott a barátaival. Mókás, de mások által felettébb kegyetlennek tartott játékokat.

Játékokat, amik során a „varázspálcájával”, a csákányával, a sarlójával, az ostorával vagy a kalapácsával simogatta és ütögette a többieket. Annyira vicces volt. Néha inkább csak a puszta kezeit használta: tréfából fojtogatni kezdte őket, vagy teljes erejéből lefelé nyomta a fejüket. Nagyon élvezte, mikor tudatosult benne, hogy erősebb és magasabb náluk, hogy nem tudnak ellenkezni, hogy most kiélheti máson a sok felgyülemlett keserűségét. Persze, ez az egész csak játék volt, sosem akarta komolyabban bántani őket.

Mindegyik barátjával kissé másképpen játszadozott. Tinót mindig arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Ivanna szerette látni, ahogy Finnország ametiszt lila szemei megtelnek könnyel, mert ilyenkor különösen is hasonlított rá. Ilyenkor tudta a legjobban elhitetni magával azt, hogy Tino igazából az öccse.

Finnország most elfordult.

Ivanna hitetlenkedve nézett a fiúra, aki teljes lelki nyugalommal húzta meg újból a vodkás üveget, majd miután lenyelte az italt, nevetett Észtország tréfáján. Oroszország két logikus magyarázatot látott erre: a finn vagy nem akarta észrevenni őt vagy mégsem bírta olyan jól az alkoholt. Elvégre az üveg alján már csak pár kortynyi „vizecske” maradt. A nő lágy tekintettel figyelte, ahogy Tino hangulata egyre oldottabb és oldottabb lett, mosolya egyre jobban kiszélesedett. Finnország mulatozása az ő kedvét is meghozta az italhoz, szinte észrevétlenül itta ki egymás után az üvegeket. Az egész picit olyan volt, mint régen, csak akkor még megölelhette Tinót és Eduardot, most pedig el kellett bújnia egy újság mögé. Úgy érezte, belülről megfagyasztja a tény, hogy a barátai nem akarnak vele lenni.

Néhány órácskával később már csupán hárman maradtak a kocsmában. Észtország alkoholgőzös álomba merülve szunyókált az asztalon – hiába, sosem bírta túlságosan az italt. Ellenben Finnország lelkesen táncra perdült, valami finn dalt énekelgetve. Oroszország akaratlanul is kuncogni kezdett Tino ártatlan, vidám mosolyát látva. Három üvegnyi vodka után azt sem bánta, hogy lebukik, sőt, le akart bukni. Levette a parókáját, már viszketett alatta a fejbőre.

– Ivanna! Hikk... ne hidd azt, hogy nem vettelek észre! – szólította meg Finnország bizonytalanul a nőt. – Csak tudod... már annyira ne... hikk! Nem érdekelsz!

– Tino, te tökrészeg vagy – felelte Oroszország kuncogva, mintha ő józan lett volna. Közben a sálát igyekezett a nyaka köré csavarni.

– Lehet... Hikk! De így legalább nem érzem a sebeket, amiket kaptam tőled. Egy nap bosszút állok értük, Venäjä! Nem felejtek... hikk! – a fiú dülöngélve elindult a nő felé, mintha épp most akarná behajtani az adósságait, de megbotlott és orra esett.

Ivanna nevetésben tört ki Finnország bénázást látva. Egy darabig még nézte a földön heverő fiút, várta, hogy felálljon, ám Tino a földön maradt. Oroszország szinte azonnal abbahagyta a kuncogást, aggódni kezdett. Tántorogva, s kissé szédülve odament a finnhez, óvatosan a hátoldalára fordította. Nyugtalanul figyelte a lélegzését, azonban úgy tűnt, csak a sok pia ártott meg a fiúnak, más baja nem volt. Egy percre erősen feltámadt benne a kísértés, hogy hazavigye magához őt és Észországot is, hátha hálából a gondoskodásért megint a barátai lesznek.

Aztán eszébe jutott Berwald.

– Így... – suttogta maga elé.

Napok óta gondolkodott azon, vajon mit akart üzenni ezzel Svédország. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez volt a válasza a nő kérdésére. Félnek tőle mégis szeretik őt. Berwald nem kedvelte Ivannát, de segített neki, hazakísérte, ellátta a sérülést, amit ő maga okozott. Megrémítette, aztán pedig gondoskodott róla. Oroszország anyai szeretettel végigsimította Finnország puha, szőkés haját, s úgy döntött, kipróbálja Berwald módszerét. Vissza akarta kapni a „kisöccsét”. Ha nem is lakótársként, de legalább barátként.

Határozottan felnyalábolta Tinót, és miután letett némi pénzt a pultra, kiment a kocsmából. Kint a szokásos jeges szél fújt, őrült táncra kényszerítve az aprócska, szinte súlytalan hópelyheket, amik épp elállófélben voltak. Oroszország magához szorítva a fiút igyekezett az autója felé, közben megállapította, hogy Tino nehezebb lett, mióta legutóbb cipelte. Valószínűleg megerősödött azóta. A lehető leggyengédebb mozdulatokkal beültette Finnországot a Ladája anyósülésére, majd ő is beszállt. Nem volt biztos benne, hogy az állapotában bölcs dolog vezetni, ám végül figyelmen kívül hagyta a részegségét. Nem először ült autóba három üveg vodka után.

Első gondolatai között az szerepelt, hogy közvetlenül haza viszi Tinót, de inkább Berwald házát tűzte ki célpontnak. Ő maga utált másnaposan egyedül ébredni reggel, úgy volt vele, jobb ha Finnország mellett is lesz valaki. Mikor megérkezett Svédországhoz, újból felemelte a finn fiút, karjaiban dédelgetve vitte őt Berwald ajtajához. Éppen éjféli nap volt, így pontosan ki tudta venni Tino arcvonásait, s megállapította magában, hogy még sosem látott nála aranyosabb országot. Miután becsengetett a házba, gyorsan megsimogatta a fiú arcát, újból elmerengett azon, milyen jó is lenne, ha a kisöccse lehetne.

Nemsokára kinyílt az ajtó, a nyílásban pedig megjelent egy meglehetősen aggódónak tűnő Svédország.

– Üdv! Tino kicsit becsiccsent, így úgy gondoltam, inkább hazahozom.

– Ivanna... Nem... nem tudom elmondani, milyen hálás vagyok. Már nagyon aggódtam érte... – motyogta Berwald, majd szélesebbre tárva az ajtót beinvitálta a nőt. Az örömtől, hogy épségben visszakapta a finnt valószínűleg elfejeltette a fenyegetését a fiú megérintésével kapcsolatban.

A férfi lakása pontosan olyan volt, mint amilyennek a leírások alapján Ivanna elképzelte – egyszerű, de elegáns. Oroszország végighaladt a rövid folyosón, belépett a nappaliba és lefektette Tinót a fekete, kényelmesnek tűnő kanapéra.

– Mennyit ivott? – kérdezte Svédország gondterhelten. Letérdelt a fekvő Finnország elé, aggódva figyelte őt. Valamiért Ivanna kezdte kínosan érezni magát.

– Kicsit több, mint egy üveg vodkát.

– Az sok – morogta Berwald. Megrázta a fejét és kis ingerültséggel Ivannára sandított. – Mielőtt elvetted őt, sosem ivott ilyen sokat.

A nő vállat vont. Már neki is kezdett betenni a sok alkohol és egyre kényelmetlenebbül érezte magát Svédország nappalijában. Régóta tudta, hogy ami Tino és Berwald között van, az nem barátság, de ő valahogy sosem bírta elviselni még csak a gondolatát sem két férfi románcának. Amikor végignézte, hogy a józan férfi szájon csókolja az alvó Finnországot, azt hitte most fogja összehányni a kínosan tiszta, szürke szőnyeget.

– Ez undorító... – sziszegte halkan a fogai között.

– Ez szerelem. Gondolom, te azt sem tudod, mi az – felelte Berwald barátságtalanul.

– Ez... beteges – szögezte le Ivanna, majd bizonytalanul feltápászkodva az ajtó felé indult. Minél hamarabb lelép innen, annál jobb. Most már kvittek Berwalddal.

– A beteges az az, amit te műveltél vele! – Svédország elkapta a nő karját, kőkeményen megszorította. – Mindennap látom a sebhelyeket a karján és a hátán, Ivanna. Ha valami beteges, akkor az te vagy.

Oroszország elvesztette az önuralmát. Kőkeményen hasba ütötte Berwaldot, megpróbálta megragadni a férfi nyakát, fojtogatni akarta, ahogy anno Tinóval tette. Dulakodás vette kezdetét, de mind a ketten nagyon ügyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb csendben tegyék – nem akarták felébreszteni Finnországot. Ezúttal Ivanna kerekedett Svédország felé, sikerült elkapnia a torkát, ártatlan mosollyal kezdte egyre erősebben szorítani. Odahajolt Berwald füléhez miközben fojtogatta.

– Elhozom neked a drága nejedet, erre így sértegetni merészelsz... Benned sincsen túl sok hála. De áruld el... – Ivanna hangja elcsuklott, már nem szorította olyan erősen a férfi nyakát – miért adtad azt a napraforgót?

Berwald nem válaszolt azonnal, főleg azért, mert kellett neki egy kis idő, míg újra lélegzethez jutott. Mikor kicsit összeszedte magát, óvatosan feltápászkodott, így a két ország olyan helyzetbe került, hogy Ivanna a férfi ölében ült, orruk majdnem összeért. A nő akaratlanul is elpirult.

– Tino mondta, hogy szereted a napraforgókat. Azzal akartam bocsánatot kérni. Nem tudom, mennyire tűnt fel neked, de évszázadok óta figyellek, Ivanna. Amikor kicsi voltál, gyengének és megtörtnek tűntél, néha már sajnáltalak is, mikor Dániával megvertünk. Aztán, ahogy nőttél fel... Mintha két felé hasadt volna a személyiséged. Az egyik ugyanaz az aranyos, barátkozós kislány volt, akit megismertem és akit... bántottam. A másik viszont egy kegyetlen szörnyeteggé nőtte ki magát, aki akkor boldog, ha fájdalmat okozhat másoknak. Össze vagyok zavarodva, melyik vagy igazából, Ivanna. És... kicsit magamat is okolom a szörnyeteg miatt, aki benned van. Talán az én hibám. Abban az időben mást se ismertél, mint fájdalmat és hideget. Talán csak azt adod tovább, amit mi tanítottunk neked...

Ivannának elakadt a lélegzete, ahogy Svédország finom mozdulattal megfogta a vállait. Az ital és Berwald gyengéd szavainak hatására újból sírni kezdett. Most nem hisztérikusan zokogott, csupán halkan szipogott, miközben a könnycseppek lecsordultak az arcán. A férfi egyik kezével óvatosan letörölte őket. A lány szinte el sem bírta hinni, hogy van valaki a világon, aki nem okolja őt a kegyetlensége miatt. Egy régen megfagyott titok olvadozni kezdett Berwald meleg jóindulatától, s az alkohol – mint közismert oldószer – feloldotta az igazságot. Részegen a kedvességtől és a vodkától Ivanna elárulta azt, amit évszázadokon keresztül rejtegetett a világ elől.

– Nem a te hibád... Sverige... Nem a te hibád... Amikor kisebb voltam, Tél tábornok minden évben eljött és... és... megerőszakolt. Hiába próbáltam elbújni előle, mindig megtalált, és hideg volt és fájt és gyűlöltem és féltem tőle és el akartam menekülni... Egy idő után már csak úgy bírtam elviselni, hogy előtte leittam magam, mert nem akartam érezni az érintését. Közben folyton suttogott a fülembe... Azt mondogatta, legyek olyan mint ő... Állandóan ezt ismételgette... Rettegtem tőle, de sokszor megvédett... Ő az egyetlen, aki mindig mellettem maradt... Lehet, hogy tényleg olyan lettem, mint ő... Én... Nem ezt akartam...

Itt Ivanna végleg elakadt. Csöndesen sírt, kétségbeesett magányában átölelte Berwaldot, igazából már azt sem tudta, mit csinál. A férfi teste meleg volt, jól esett hozzábújni, elmenekülni az állandó hidegtől, hallgatni valaki más szívverését. Svédország mereven simogatta Oroszország sötétszőke haját, nem reagált az előbbi történetre. Percekig ültek így, míg végül Berwald óvatosan kezdett feltápászkodni, magával húzva Ivannát is.

– Aludhatsz a vendégszobában – suttogta a nő fülébe, s mint pár nappal ezelőtt, most is támogatni kezdte, keresztül a lakáson.

Oroszország az alkohol, az érzelmi sokk meg a fáradság hatására már az ébrenlét és az alvás között volt, így engedelmesen hagyta, hogy a férfi vezesse. Svédország beterelte a botladozó oroszt a vendégszobába, leültette az ágyra, gyors, kimért mozdulatokkal levette a nőről a kabátját, a csizmáját és a nadrágját.

– Már másodszorra vetkőztetsz le – jegyzete meg Oroszország kuncogva. Hiába látott homályosan, így is észrevette, hogy Svédország kicsit zavarba jött.

– Jó éjszakát.

A férfi már indult kifelé, azonban Ivanna összeszedve minden határozottságát, felállt és még egyszer megölelte. Kicsit túl nagy lendülettel karolta át, így sikeresen feldöntötte. A földön kötöttek ki.

Ivanna kihasználva a férfi zavartságát megcsókolta őt.

Berwald először meglepődött, de utána viszonozta a csókot, amin viszont Ivanna hökkent meg. Svédország belemarkolt a nő hajába, Oroszország pedig hüvelykujjával finoman cirógatta a férfi arcát. Semmi szerelem nem volt a csókban, mégis, ezzel Berwald megadta azt Ivannának, amire igazán vágyott egész életében. A nő végre kifejezhette úgy a szeretetét, hogy nem rémületet kapott feleletként, hogy a szeretett személy nem remegett meg az érintésétől. Abban a pillanatban ugyanaz a kislány volt, akivel réges-rég a férfi először találkozott. Közben mégis valahogy felnőtt: már nem akarta a kegyelten játékait játszani.

Aztán az egész ahogy elkezdődött, ugyanolyan hirtelen véget is ért. Ivanna hagyta abba először. Svédország kék szemének és Oroszország lila szemének tekintete még egyszer egybefonódott, némán megígérték egymásnak, hogy ezt titokban tartják mindenki, de legfőképp Finnország előtt. Nem mintha egy tiltott szerelmi kaland lett volna az, amit az előbb csináltak. Nem, inkább csupán feloldozták egymást a régi bűneik alól, amikkel a másiknak ártottak. Ivanna lassan felállt, s felsegítette Berwaldot is. Utána szinte szó szerint belezuhant az ágyba.

– Aludj jól, Svergie – dünnyögte a nő, miközben átölelte az egyik párnát.

– Jó éjszakát, Vanja – dörmögte a férfi, majd kiment a szobából.

Ivanna hiába maradt egyedül, nem érezte magányosnak magát.