Fagyott napraforgó 3.

Ivanna egy egész picit másnapos és nem olyan picit kínos szituációkba keveredik Berwald házában. Viszont Tino meglepően elnéző vele szemben.
Amúgy ha minden jól megy holnap érkezik a negyedik fejezet, yay. (Azért örülök neki ennyire, mert egy csöppet szenvedtem vele írás közben.)

Kiizzadt igazság

Ennél komolyabb képet akartam beszúrni, de ez túl cuki. Nem bírok ellenállni neki.

Ivanna rájött, hogy az egyetlen megoldás az, ha kimászik az ablakon.

Nem mert kimenni a folyosóra. Nem igazán tudta eldönteni melyik lenne a kínosabb: a romantikázó párocskára rányitni vagy szembekerülni a másnapos Finnországgal. Inkább nem akart ezzel kísérletezni, türelmesen visszafeküdt az ágyra, gyönyörködött még egy kicsit Svédország bútoraiban. Elmosolyodott. A bútorok pontosan olyanok voltak, mint az alkotójuk: ránézésre hidegnek és merevnek tűntek, ám hamar rájöhetett az ember, hogy valójában kényelmesek. Berwald is félelmetesnek hatott elsőre, de most már Ivanna is rájött, milyen lágyságot és törődést rejtett a férfi jéghegyszerű viselkedése.

A nő felült az ágyon, gondterhelten megrázta a fejét, beismerte magának, hogy nem volt elég részeg előző éjszaka. Túlságosan élénken emlékezett a vallomására, az újabb sírásra és a csókra. Mégsem ezek zavarták a legjobban, hanem az, amit ezekkel kapcsolatban érezni kezdett. Illetve egészen pontosan, az, hogy már nem érzett egy bizonyos dolgot.

Amikor a csók után egymás szemébe néztek Berwalddal Oroszország teljesen megfeledkezett a régi fájdalmairól és a kegyetlen játékairól. Mintha a férfi kedves, félelem nélkül érintése megszabadította volna őt Tél láncai alól, szabadnak érezte magát. Azonban ahogy másnap felkelt minden egyes egyedül töltött percben érezte, hogy a hideg és a kegyetlenség lassan újból ráfagy a szívére.

Azt hitte, már elfelejtette azt a szabad, kellemes érzést, olyan rég történt vele hasonló utoljára, ám most az a régi emlék is felszínre tört benne. Egy hideg, téli délután a hóban, egy kissé lányos kinézetű ország, őszinte kék szemekkel és egy ugató kutyával...

Na, arra nagyon nem akart emlékezni. Ösztönösen vodkát keresett, de kabátja zsebei üresek voltak, így nem tudott védekezni a kék szemek ellen, amik előtörtek a bűntudatából. Ennyi év után is kristálytisztán hallotta tulajdonosuk kétségbeesett kiáltásait.

– Nem, nem akarom! Feliks, ébredj fel!

Vodkára volt szüksége. Minél hamarabb.

Az ajtó felé iramodott, már a Tinóval való összefutás kínossága sem érdekelte, csak haza akart jutni és inni egy keveset. Talán nem is olyan keveset. Elfelejteni mindent, amit Svédország mondott, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Már a kilincsen volt a keze amikor hirtelen kirázta a hideg, amiről Tél jutott az eszébe.

Hozzá akar visszamenni?

Visszahúzta a karját, tanácstalanul az ablakhoz sétált, hozzányomta a homlokát a hűvös üvegnek. Kezdte úgy gondolni, Berwaldnak igaza volt, s már maga sem tudta kicsoda vagy micsoda ő igazából. Egyik fele nagyon szívesen itt maradt volna, még Svédország és Finnország kapcsolatát is elviselné, ha cserébe hagynák, hogy szeresse őket. Viszont akkor a többi ország valószínűleg újból elkönyvelné őt gyengének, azt pedig nem hagyhatta, nem akart gyengének látszani. Hisz erős volt. Másrészt igenis kedvelte a játékait, szerette, amikor engedelmeskednek neki és uralkodhatott másokon. Újból eszébe jutott a kék szempár, szinte látta maga előtt, ahogy megtelik könnyel, hiába próbálta tulajdonosuk visszatartani a sírást.

Ivanna nagyot sóhajtott, majd tüzetesen megvizsgálta tükörképét az ablak üvegében. Akárhogy is nézte magát, egyáltalán nem érezte, hogy félelmetes vagy gonosz megjelenése lenne. Piszkos szőke haja kócosan lógott vállaira, gyermekies, kerek arca miatt fiatalabbnak tűnt éveinél, lila szemeiben mindig érdeklődés tükröződött. Kíváncsiságból elmosolyodott, hátha attól félnek annyira, de a mosolya ártatlan és kissé plüssmaci szerű volt. Nem, ezúttal sem látott magában semmi ijesztőt.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy összerezzent, mikor a háta mögött kinyílt az ajtó.

– Jó reggelt, Ivanna – dörmögte Berwald. Hangja enyhén zavartnak tűnt.

– Jó reggelt. Őőő... Hogy van Tino?

– Már jobban. És... te?

Oroszország fáradt tekintettel nézett a férfira, közben elgondolkodott, vajon van-e értelmes válasz erre a kérdésre az ő helyzetében.

– Haza akarok menni. Köszönök mindent, Berwald, de... – elakadt. Képtelen volt befejezni a mondatot.

– Tino azt szeretné, hogy velünk reggelizz. Elmeséltem neki, hogy te hoztad haza tegnap. Nem dühös rád.

Ivanna jéggé fagyva meredt Berwaldra, hosszú percekbe telt, míg felfogta mit mondott a férfi.

– Ugye... Ugye a Moszint és a Molotovot nem a konyhában tároljátok? – kérdezte végül Oroszország félénken, félig-meddig viccelődve. Félig-meddig.

Svédország lassan megcsóválta a fejét, de közben szája bal széle finoman fölfelé rándult. A nő megesküdött volna, hogy a férfinél ez jelenti a mosolygást.

– Ha szeretnél, előtte lezuhanyozhatsz. Tudok adni tiszta ruhát.

– Az jó lenne – bólintott Ivanna.

Berwald bevezette a fürdőszobába, egy rövid magyarázás után pedig gyorsan magára hagyta. Oroszország össze akarta fogni a haját, de se hajgumit, se kontycsatot nem talált, így beletörődött abba, hogy hajat is fog mosni. Megengedte a vizet, s egy darabig csak áztatta magát, jót tett másnapos fejének a frissítő zuhany. Szinte már ösztönszerűen az ablakra sandított és megkönnyebbülten elmosolyodott: Belorusszia nem tudta, hogy itt van, kivételesen nyugodtan tudott mosakodni. Viszont Berwaldéknál nem volt egy darab női tusfürdő sem, így kénytelen-kelletlen kiválasztotta a lehető legsemlegesebb illatút a három férfi tusfürdő közül.

Mikor végzett megtörölközött, kicsavarta a haját és kölcsön vett egy fésűt is, biztosra vette, hogy Svédország nem bánja. Megszemlélte a kölcsönkapott ruhákat, hát igen, melltartót nem talált köztük. Az alsónadrág, a sötétkék póló és a fekete nadrág az övvel minden bizonnyal Berwaldhoz tartozott, mindegyik megfelelően hosszú volt, ám lógtak rajta. Mielőtt még csatlakozott volna a reggelihez még besurrant a vendégszobába a sáláért. A sál nélkül szinte meztelennek érezte magát.

A kiszűrődő hangok alapján könnyen megtalálta a konyhát, ami egyben az étkező is volt. Az ajtóban megtorpant és egy pillanatra csak gyönyörködött a... családban.

Tino még pizsamában ült az asztalnál, lassan kortyolgatta a kávéját, gondoskodó pillantással figyelte a szőke kisfiút, aki folyamatosan beszélt miközben müzlit evett. A kölyök csak is Sealand lehetett, Berwald örökbefogadott gyereke, bár a szemöldökei alapján Anglia rokonának tűnt. Svédország ezalatt épp kutyakaját töltött a szoba sarkában lévő tálkába. A tál tulajdonosa türelmesen figyelte a készülő reggelijét.

Ivanna úgy érezte, mintha Tél belemarkolna a szívébe.

Nem akart itt lenni. A saját családját akarta.

Hiányzott neki Ukrajna finom reggelije, Belorusszia morgolódása, Észtország csevegése Lettországgal és... Litvánia teája. Hiába mondta Anglia, hogy az övé sokkal jobb, Ivanna rajongott Litvánia teájáért. Elég volt rágondolnia: máris érezte, hogy megremeg a keze.

– Jó reggelt, Ivanna! – köszöntötte Tino mosolyogva a nőt.

– Jó reggelt, Tino és... – Oroszország zavartan a kisfiúra sandított.

– Peter Kirkland! – mutatkozott be lelkesen a mikronemzet.

– Ivanna Braginski.

– Tudom, hogy ki vagy! Egy nap én is olyan hatalmas ország leszek, mint te!

A nő idegesen nevetgélni kezdett, figyelmen kívül hagyta Tino és Berwald rosszalló pillantásait, inkább gyorsan leült egy székbe. A következő pillanatban Svédország letett elé egy bögre kávét és egy porcelántányért valami csokisnak tűnő süteménnyel.

– Szóval... Mit is kerestél tegnap abban a kocsmában? – kérdezte Finnország kedves mosollyal, de lila szemében kedvesség helyett gyanakvás tükröződött.

– Nem téged – felelte röviden Ivanna és inkább beletemetkezett a sütibe. Lenyűgözően finom volt. – Berwald, ez mi? Nagyon ízlik.

– Kladdkaka – felelte röviden a svéd, majdnemhogy lenyelve a magánhangzókat a szóból.

Oroszországnak feltűnt, hogy teljesen elpárolgott a férfi tegnapi beszédkészsége. Svédország kifejezéstelen arccal, szinte alig pislogva bámulta Tinót, mintha csak ő létezne számára a világban. A nő igyekezett nem gondolni a két férfi párkapcsolatára, nem akarta kihányni a finom süteményt. Lassan már próbált semmire sem gondolni, s kezdte hivatalosan is elkönyvelni ezt a reggelt hosszú-hosszú élete legkínosabb reggelének. Gyorsan ette a kladdkakát és sietve itta a kávét, percről perce növekedett a honvágya. Közben már fogalmazgatta magának a magyarázatot a főnöke számára, hogy miért tűnt el egy egész éjszakára.

Akármilyen ideges is volt, Svédország kiváló kávéja és finom süteménye azért valamennyire lenyugtatta. Jóízűen majszolta a reggelit, néhány pillanatra még a roppant kínos szituációt is elfelejtette, pedig a csönd egyre feszültebb lett az asztalnál. Sealand értetlenkedve nézett a felnőttekre, Finnország feszengve iszogatta a kávét, közben Svédország kitartóan bámulta őt, Oroszország pedig továbbra is zavartan mosolygott. A kényelmetlen némaságot végül a kis fehér kutya törte meg, végezve a reggelijével vakkantva odaszaladt Tinóhoz.

– Aranyos... mi a neve? – kérdezte Ivanna.

– Hanatamago. Neked amúgy miért nincs állatod? – érdeklődött Finnország kedvesen. Nem tudta, hogy hibát követett el.

– Volt... Lajka. Évtizedekkel ezelőtt elpusztult, de azóta nem bírom rávenni magam egy újra – felelte a nő. A rossz emlékek megint kezdték lerombolni a jókedvét, ám kitartóan mosolygott továbbra is. Szándékosan nem nézett Hanatamagóra.

– Óh...

Újabb feszült csönd, a kávé és a sütemény kezdett elfogyni, Ivanna már lassacskán felfelé tápászkodott a székről.

– Sealand – szólalt meg Tino, közben beletúrt nevelt fia szőke hajába. – Nincs kedved meglátogatni a kis barátnődet?

– Találkozhatok Wy-jal? – kiáltott fel a kölyök lelkesen. Amint fogadott szülei bólintottak máris kiviharzott a szobából.

– Ivanna – fordult ekkor Tino a nő felé. – Mit szólnál egy kis szaunázáshoz? Hidd el, jót tesz a másnaposság ellen.

– Őőő... – Oroszország ötölt-hatolt. Szívesen megragadott minden pillanatot, amit Finnországgal tölthetett úgy, hogy a fiú nem vágott hozzá egy Molotov-koktélt sem vagy nem szegezett neki egy mesterlövészpuskát. Svédországgal is szívesen időzött volna, még ha Tino jelenléte miatt nem is beszélne... Viszont biztosra vettem, hogy a főnöke egyre idegesebb a távolléte miatt, illetve a szaunázás, mint tevékenység nem vonzotta túlságosan.

– Gyere – dörmögte Berwald.

Ivanna bólintott, közben magában ismételgette a férfi tanácsát.

Így, így, így, így, így, így, így...

Miközben készülődtek a szaunázáshoz, a nő észrevette, hogy Tino a jól hidratáltságra hivatkozva inni akart némi vodkát, de Berwald ellenezte az ötletet. Egy szót sem szólva kivette az italt a csalódott fiú kezéből és kihasználva a tizenkét centiméternyi magasságkülönbségét egyszerűen felemelve a karját elérhetetlenné tette az alkoholt a finn számára. Azonban így nem vette észre Ivannát, aki viszont hátulról egyszerűen megszerezte a vodkát.

– Neked sem kéne! – mordult Svédország a nőre, közben megpróbálta visszavenni az üveget.

– Én nem ittam magam eszméletlenre tegnap!

– Évszázadok óta túl sokat iszol Vanja. Le kéne szoknod.

Ivanna keze elernyedt a meglepetéstől. Abban a pillanatban Berwald olyan volt, mint Ukrajna régen, kislánykorában. Ugyanaz a gondoskodó hangnem, aggódó tekintet. Utált engedelmeskedni másnak, de ekkor rá kellett jönnie, hogy a törődésnek nehezen bír ellenállni. Megadóan bólintott egyet, közben szinte érezte a gondolatait és érzéseit összekeveredni az elméjében.

Mindhárman bementek a szaunába. A vodka érintetlenül kint maradt.

Tino, amint átlépte a fával borított helyiség küszöbét, egyből teljesen felpörgött. Lelkesen helyet foglalt, közben magával rángatta Berwaldot is, s hamar a magasabb férfi vállára döntötte a fejét. Svédországot láthatóan nem zavarta, hogy párnának van használva. Ivanna lenyelte az undorát és a lehető legtávolabb ült a párostól.

Ahogy végignézett a félmeztelen Finnországon azonnal észrevette a sebhelyet a karján. Egy szép nagy vágás a vállától egészen a könyökéig. Pontosan emlékezett rá, mivel, mikor és miért csinálta. A sarlóval, a téli háború után, amiért miatta gyengének könyvelték el őt. Már-már elmosolyodott a játékos fenyítés kellemes emlékétől, mikor Tino megszólalt.

– Jéé, te is tele vagy sebekkel!

Oroszország zavarba jöve igyekezett valahogy eltakarni a testét az aprócska törülközővel, közben sokadszorra is pokolba kívánta a finn sasszemeit. Berwald érdeklődő tekintettel fordult Ivanna felé, de ő – a nő nagy örömére – a szemüvege nélkül nem láthatott túl sokat.

– Ezek régiek.

– Szóval ezért nem hagytad anno, hogy együtt szaunázzunk! – nevetett fel szemtelenül Tino. – Na mesélj, hogy szerezted őket?

– Semmi közöd hozzá!

– A bal vállán és a jobb combján lévő vágásokat én csináltam – mormogta Berwald csöndesen.

Ivanna elkerekedett szemekkel bámult a svéd férfira, közben akaratlanul is megérintette a sebhelyét a vállán. Meglepte a tény, hogy nem ő az egyetlen, aki számon tartja az összes sebet amit adott és amit kapott az évszázadok során. Nem ő volt egyedül meghökkenve: Tino csodálkozva és kissé hitetlenkedve nézett Berwaldra, mintha most látta volna meg először. Svédország zavartan sandított le kedvesére.

– Bocsi, Sve – nevetgélt idegesen Tino – de néha teljesen megfeledkezem róla, hogy te is viking voltál. Már évszázadok óta annyira nyugodt vagy, akár egy gleccser és így egy picit nehéz elképzelni azt, hogy képes voltál megsebezni Oroszországot. Még Feliks és Toris elől is megfutamodtál egyszer, emlékszel?

Svédország feltehetően emlékezett, de úgy tűnt, inkább nem akar emlékezni.

– Toris... nagyon okos fiú, Feliks pedig nem olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Azokban az időkben engem is legyőztek párszor, nincs ezen szégyellni való – igyekezett oldani a feszültséget Ivanna. Berwald egy hálás pillantással értékelte a próbálkozást.

– Hát igen, néhány ország külseje megtévesztő. – Tino picit jobban hozzábújt a másik férfihoz és huncut mosollyal sandított rá. Ivanna pedig ártatlan mosollyal igyekezett visszatartani a hányást. – Tökéletes példa erre Sve. Akármilyen ijesztőnek is néz ki, igazából vajszíve van. Valahol nagyon hasonlítotok ti ketten – nézett újra az oroszra, majd vissza a svédre.

– Én nem is vagyok ijesztő.

– Szerintem se, Venäjä, de sokak szerint az vagy. Például az olaszok szerint. Vagy Anglia szerint. Vagy Lettország szerint. Én anno azt hittem, csak azért nem félek tőled, mert hasonlítasz Svere.

– Most félsz tőlem? – csúszott ki Ivanna száján a kérdés.

– Nem – rázta meg a fejét. – Sosem féltem igazán. Amikor elvettél Svetől picit megijedtem, de egész kedves voltál, főleg, mikor később azt is megengedted, hogy független legyek. Mondjuk... Nem volt szép, ahogy aztán megtámadtál – Tino végigfuttatta bal kezét a sarló okozta sebhelyen. – De már megbocsájtottam.

A fiú rámosolygott Ivannára, aki érezte, hogy megmelegszik a szíve. Viszonozta a mosolyt és fittyet hányva eddigi undorára és Berwald rosszalló pillantására odaült Tino mellé, megsimogatta a fiú haját.

– Bárcsak mindenki ilyen könnyen megbocsájtana, mint te – sóhajtott fel Oroszország. – Tényleg, Berwald, te hogyan békültél meg végül Dániával? Hallottam, miket művelt veled 1500 körül.

– Kristian megváltozott.

– Igen, – folytatta Tino Svédország helyett – hangosan sosem mondta ki, de valószínűleg beismerte magának a hibáit. Miért... ki akarsz békülni valakivel?

A nő lassan bólintott, maga is meglepődve nyíltságán. Nem értette, mi ütött belé. Biztosra vette, hogy ez az átkozott szauna puhította fel a bőrével együtt a lelkét is és épp a gondosan elrejtett igazságot izzadja ki. Mégsem bírta rávenni magát a menekvésre a vallomások elől.

– Ez szuper! A legfontosabb döntések akkor a legjobbak, ha a szaunában születnek! Kivel akarsz kibékülni?

Miközben Tino melegsége kiizzasztotta belőle a gondjait, Berwald jeges tekintete lefagyasztotta, hogy semmiképp se tudjon menekülni. Ivanna keze viszketett a „varázspálcája” és a vodkája után, de sehogy sem bírta visszatartani a szavakat.

– A családommal. Legfőképp Ukrajnával, Lettországgal és... és... Litvániával.

– Mi van az öcséddel? – morgott közbe Svédország.

– Nattal is szeretnék egyenesbe jönni, de vele más a probléma, mint a többiekkel. – Még a gondolatra is kirázta a hideg, hiába volt egyre forróbb és forróbb a szaunában.

– Nat? Így hívják? Nem hangzik épp orosznak... – csodálkozott Tino.

– Anatoliy. Amerika kezdte Natnak becézni, mert nem tudta megjegyezni a nevét, én pedig rászoktam arra, hogy így hívjam. Ő nem menekül előlem, mint a többiek, épp ellenkezőleg, khm... feleségül akar venni. Ijesztő dolgokat művel. Követ, figyel, miközben zuhanyzom, ellopkodja a használt bugyijaimat és néha a melltartóimat is. – Ivanna hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a melegtől pirult el vagy attól, amit mondott.

– De... ő az öcséd, nem? – nézett rá kikerekedett szemekkel Finnország.

– Hát ez az! Néha el sem hiszem, hogy testvérek vagyunk. Mind a hárman, én, Ukrajna és Belorusszia szinte túlságosan különbözünk egymástól. A nővérem egy bőgőmasina, mindig le van égve pénzügyileg, de nagyon kedves és törődő. Az öcsém pedig ijesztő, morcos de nagyon jóképű és harcias. Szeretem őket, de... nehéz velük. Egyikük úgy tesz, mintha nem is léteznék, a másik pedig nem hagy békét nekem.

Elkeseredetten a tenyereibe temette az arcát, mint mindig, amikor a testvéreire gondolt. Kínosan érezte magát, amiért ez mind kijött belőle, ám egyúttal örült, hogy végre kiönthette a lelkét. Közben úgy döntött, beszerez magának is egy szaunát. Tetszett neki a hely melegsége, s titkon reménykedett, hogy egyszer talán majd kiizzaszthatja az igazságot szeretteiből, ahogy most Finnország tette vele.

– Hasonlítotok – mondta komolyan Berwald, és átnyúlva Tino fölött finom, de határozott mozdulattal felemelte Ivanna fejét. A nő meglepetten hunyorgott rá, ám a svéd biztosnak tűnt a dolgában. – Nagyon. Ugyanolyan kedves és törődő tudsz lenni, mint a nővéred, de közben ijesztő is vagy, akár az öcséd. Tudom, hogy te is szoktál leskelődni mások után.

– Csak figyelem a régi barátaimat! Ez teljesen normális! – szedte le Berwald kezét magáról idegesen Oroszország. Magában már megint mérgesen dünnyögni kezdett, noha azt hitte, sikerült leszoknia erről.

– Nem az. A játékaid sem. Ha barátokat akarsz, le kell állnod velük. Áruld el őszintén. Neked jól esett, amikor Tél ilyeneket játszott veled?

Ivanna lehunyta a szemét és próbálta visszafogni a kényszert, hogy addig üsse Berwaldot, amíg meg nem tanulja befogni a száját. Az érzelmei hóviharként tomboltak a fejében, emlékképek jelentek meg lelki szeme előtt, szinte érezte, ahogy két felé szakad a tudata. Egyik fele puszta kézzel szétverte volna a két homokost, fájdalmat akart okozni, aztán szeretetteljesen megkegyelmezni. Elméje másik fele azonban egyetlenegy szót üvöltött. Így.

Összezavarodott a gondolataitól, szédült a melegtől, közben távolról hallotta saját, egyre hangosabb dünnyögését. Kezei ösztönösen ökölbe szorultak, már-már lesújtott a meglepett Tinóra, mikor végül inkább a saját hajába markolt bele, görcsösen szorította. Tehetetlenül lecsúszott a kis fapadról, térdelve a földre zuhant. Az évszázadok alatt nem talált választ az ilyen rohamai okára, de megtanulta, hogy csak fájdalomokozástól múlnak el. Bántani akarta Tinót és Berwaldot, mégis igyekezett visszafogni magát. Beleharapott az alsó ajkába, erősen fogta a fejét, mintha össze akarta volna roppantani a saját koponyáját. A világ megszűnt létezni számára, a harag és a szomorúság keserű keveréke maradt a zavaros emlékképekkel. Egyik pillanatban napraforgókat látott a barátaival, ám a következőben a látomás szertefoszlott, Szibériában találta magát egyedül Téllel. Remegni kezdett, egyszerre a dühtől és a félelemtől, már olyan erősen szorította a fejét, hogy komolyan fájt neki.

Hirtelen egy izzadt kéz gyengéd érintését érezte a vállán.

Zavartan kinyitotta a szemét és egy pillanatra azt hitte már megint álomképet lát, ugyanis a saját lila szemeit pillantotta meg. Aztán felfogta, hogy Finnország van vele szemben, s aggódó tekintettel figyeli őt.

– Elég lesz a szaunából, azt hiszem – mosolygott rá gyengéden a fiú, s Berwalddal együtt talpra segítették Ivannát.

Amint sikerült felállnia, egy zaklatott nyögéssel szorosan átölelte Tinót, kis híján kiszorítva belőle a szuszt. A nőről már félig-meddig lecsúszott a törülköző, de nem zavarta. Minden erejével igyekezett elhitetni magával, hogy Berwald Ukrajna, Tino pedig Belorusszia, ő pedig a családjával van. Nem sikerült, mégis megnyugodott kissé.

Teljesen kiesett neki az út a nappaliba, egyszer csak a fekete kanapén találta magát, ahová tegnap Finnországot fektette. Tino egy üveg vizet nyújtott felé.

– Ezt most idd meg. Elég kis kortyokban, de mindenképpen idd meg.

Ivanna egy húzásra kiürítette az üveg felét, most tűnt fel neki, milyen szomjas igazából. A víztől kicsit magához tért és ekkor felfogta, hogy mit művelt az előbb. Zavartan felpattan a kanapéról, a ruháit keresgélte tekintetével.

– Most már tényleg ideje lenne mennem, köszi a szaunát és a reggelit...

– Maradj még egy kicsit! Segíteni szeretnék! – Tino megpróbálta visszanyomni a pamlagra.

Oroszország ingerülten leszedte magáról a fiú kezeit. Már rég haza kellett volna mennie. Nem szabadott volna ilyen kirohanást rendeznie, főleg nem olyanok előtt, akik nem voltak az alárendeltjei. Mi van, ha elmondják másoknak a történeteket és újból pletykálni fognak a háta mögött?

A nappali ajtajában Berwald állta az útját.

– Ha tényleg barátokat akarsz, maradsz – közölte halkan, majd félre állt, mintegy választást kínálva.

Az orosz komolyan a férfi szemébe nézett, Svédország pedig hasonló arccal bámult vissza rá. Kissé kísértetiesen hasonló arckifejezéssel.

– Felöltözhetek?

Berwald bólintott, Ivanna pedig gyorsan bevonult a vendégszobába, ahol a ruháit hagyta. Miután felkapta magára a kölcsönkapott ruhákat és a nyaka köré tekerte a sálát, nem ment vissza, megállt a tükör előtt.

Teljesen tanácstalan volt, hogy mégis mit kéne most csinálnia. Lelepleződött Berwald és Tino előtt. Az utóbbi időben próbálta elhitetni mindenkivel, hogy teljesen rendben van, nem szűkölködik többé, stabil, erős és megingathatatlan. Méltó a barátokra. Azonban ez az illúzió most darabokra hullott. Nem bírt többé mosolyt hazudni, komor arccal lehajtotta a fejét, de sírni sem tudott: ahhoz túl szomorúnak érezte magát.

– Most őszintén... mi a baj, Ivanna? – jelent meg ezzel a kérdéssel Tino a nő mellett a tükörben.

– Taníts meg, hogy kell barátokat szerezni – felelte Oroszország.

– Ez egyszerű. Legyél kedves másokhoz és ne bánt... ne játssz velük.

A nő sóhajtott egyet, s lehunyta a szemét.

– Az nem én lennék – rázta meg lassan a fejét.

– A legállandóbb dolog a változás, Vanja – suttogta a fülébe Berwald.

Ivanna kinyitotta a szemét és meglepetten nézett szembe a tükörrel. A tükörképe nem volt egyedül: egyik oldalon Tino, a másik oldalon Berwald állt mellette.

– Ti a barátaim vagytok? – kérdezte az orosz fojtott hangon.

– Igen, ha nem bántasz minket többé – mosolygott Tino és átkarolta a nő vállát. A fiú gyengéd érintése forróbbak tűnt, mint a szauna.

– Megpróbálhatom... De ez nekem olyan természetes, mint a hó és a hideg. Hozzám tartozik – vallotta be Ivanna. – Azért akartam barátokat, hogy más is tartozzon hozzám. Valami olyan, ami jó és meleg. Úgy tűnik mellettem csak a hideg és utálatos dolog maradnak meg.

Lemondóan elhallgatott, várta a vigasztaló szavakat, ám a két férfi ezúttal csöndben maradt. A nő újból a tükörképre meredt, s hiába látta két oldalán az újdonsült barátait, mégis újból magányosnak érezte magát. Nagy nehezen felküzdötte arcára a szokásos mosolyát, óvatosan kihátrált a férfiak közül.

– Tényleg mennem kéne már. A főnököm nem tudja hol vagyok és nem akarok ennél is nagyobb bajba keveredni.

– Kikísérlek – dörmögte Berwald, inkább kijelentve, mint felajánlva.

Néma csöndben mentek ki Oroszország autójához. A hó ismét hullott, a világ hideg és fehér volt. Ivanna gyermekkorában még szerette a havat, ám a hosszú évek alatt teljesen meggyűlölte. Utálkozva igyekezett minél jobban elbújni a puha sálában. Alig várta, hogy hazaérjen és megmelengethesse magát a jó kis „vizecskéjével”. Egy rövid búcsú után beült a Ladába, reflexszerűen elfordította a slusszkulcsot, indulni akart, de valahogy nem ment neki. Erősen szorította a kormányt, megharapta a nyelvét, harcolt, hogy elinduljon és maga mögött hagyja az elmúlt órákat.

Újból vesztett az önmaga ellen vívott harcban. Feldúltan kipattant az autóból.

– Berwald! – kiáltotta az elmenőfélben lévő férfinak. Amaz megfordult és Ivanna esküdni mert volna, hogy elégedettség csillant a szemében. – Miért segítesz nekem még mindig?

Svédország némán közelebb jött, megragadta a nő vállait, s mélyen a szemébe nézett.

– Tudom, milyen elveszíteni egy családot.

– Köszönöm – suttogta halkan Ivanna.

A férfi szája újból alig észrevehetően megrándult és Oroszország abban a pillanatban ezt látta a világ legszebb mosolyának. Hálásan viszonozta a mosolyt, majd egy kis hezitálással karjaiba zárta a svédet.

Berwald megsimogatta a nő haját s kissé közelebb húzta magához a fejét.

– Morana – dörmögte szinte alig hallhatóan.

Ivanna kikerekedett szemekkel elhátrált és hitetlenkedve meredt a férfire.