Csokoládé Szerelem

 Rá kellett jönnöm, hogy ez a romantikus dolog nem az én műfajom. Azért próbálkoztam, és legalább gyakoroltam a párbeszédírást.

Csokoládé Szerelem

 Basch határozottan, biztos léptekkel lépett be az iskola kapuján. Szerencséjére senki nem tartotta fel idétlen kérdésekkel, nyugodtan végigsétálhatott a folyosókon, ám magában felháborodott az biztonságon. Kissé görcsösen szorongatta a kezében tartott nagy dobozt, közben eltűnődött azon, vajon miért éppen a tornaterembe szervezték a sütivásárt. Az aula sokkal alkalmasabb helynek tűnt neki, de nem állt szándékában kritizálni az iskola vezetőségét. Nem-nem, jelenleg csak egyetlen dolog lebegett a szeme előtt.

Belépve a tágas terembe azonnal keresni kezdte a sok sütiárusító pult között a húgáét. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, mint mindig, amikor megpillantotta Erikát. Annyira aranyosnak és ártatlannak találta, szinte túlságosan jónak ehhez a világhoz Ösztönösen megszaporázta a lépteit, egyetlen pillantástól aktiválódott benne a „védelmező nagy testvér” üzemmód.

– Bátyuskám! Bátyus, jajj, de jó, hogy eljöttél! – Erika természetesen hamar észrevette őt, és egy lelkes öleléssel üdvözölte.

Baschnak sikerült egy pillanatra elérzékenyülnie húga felé áradó szeretetétől, pedig nem tartozott a túl érzelmes emberek közé. Talán csak túlzottan hiányzott neki kistestvére. Amióta a szüleik elváltak, és anyjuk Németországba költözött Erikával, sokkal kevesebbet látták egymást.

– Szia, Erika – köszöntötte egy aprócska mosollyal húgát, majd kibontakozott az öleléséből, s átnyújtotta neki a dobozt. – Őőő... úgy gondoltam, hozok neked még valamennyi édességet. Csokoládés sütemények.

Erika szemei elkerekedtek az örömtől, miközben belenézett a dobozba.

– Óh, köszönöm bátyus! Annyira köszönöm! Annyi mindent teszel értem! Ezeket te csináltad, ugye?

A fiú elpirult és körülnézett, reménykedve, hogy senki nem figyel rájuk.

– Öhm, igen, de ez nem fontos. Inkább pakoljuk ki őket. Nézd, ezek a három eurós sütemények, ezek két euróba kerülnek, ezek pedig az egy eurósak. Hoztam nekik táblát is.

– Három euró? Nem drága egy picit?

– A minőség pénzbe kerül. A lényeg különben is az, hogy minél több pénzt gyűjtsetek. A pénz fontos dolog, Erika, ezt jól jegyezd meg!

– Igenis, bátyus.

– Itt maradok veled egy darabig, jó? Megnézem, hogy megy neked az árusítás – mondta Basch, és a húga vállára tette a kezét.

– Köszönöm, bátyus! – Erika szemei csillogtak az örömtől. – Megkérdezhetem, mikor mész vissza Svájcba?

– A jövő héten – felelte a fiú, majd sóhajtott egyet húga arckifejezését látva. – Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább, de készülnöm kell az érettségire.

– Megértem. Hiányozni fogsz. – Erika elszontyolodva megszorította a bátyja karját.

– A születésnapodra visszajövök.

– Köszi! Te vagy a legjobb bátyus a világon! – a kislány már-már újból egy ölelésben részesítette volna, de Basch finoman elutasította.

– Koncentrálj a feladatodra.

Nemsokára a diákok mind befejezték a készülődést, bár a fiúnak feltűnt, hogy velük szemben üresen maradt egy stand. Lassan kezdtek érkezni a vevők is. Az első, aki a Zwingli testvérek standjánál vásárolt, egy platinaszőke hajú, kissé vöröses szemű férfi volt. Basch megállapította magában, hogy sunyi alaknak tűnik, és már felkészült az elzavarására, ám a kishúga kedvesen üdvözölte.

– Jó napot, Beilschmidt úr!

– Szia, Erika! Hmm... nagyon finomnak néznek ki ezek a sütik! Veszek kettőt ebből – bökött rá a férfi Basch két eurós csokoládés süteményeire.

– Köszönöm a vásárlást, uram! – nyújtotta át egy mosollyal a sütiket a lány, miközben bátyja tartotta a markát a pénznek.

– Én köszönöm a finomságot, Erika! Na megyek, megnézem az öcsém, hogy boldogul-e. Szia! – köszönt el a szőke hajú férfi, majd távozott.

– Ismered ezt az alakot? – kérdezte Basch a kishúgát.

– Igen! Gilbertnek hívják, az igazgató fia. Az öccse is a suliba jár.

– Értem.

Ezután elég szépen beindult a standjuk, voltak olyan pillanatok, amikor más sor is kialakult előttük. Basch örömmel nézett az Erika pénzdobozában gyűlő eurókra, és egyre büszkébb volt húgára. Egészen biztos volt abban, hogy ők fogják a legtöbb pénzt gyűjteni a sütivásáron.

Egyszer csak egy szőkés hajú, kék szemű, alacsony fiú lépett a stand elé.

– Szia, Erika – köszöntötte egy kedves mosollyal a lányt.

– Óh, szia, Raivis! Hogyhogy te nem árusítasz? – kérdezte Erika. Baschnak feltűnt, hogy elpirult a fiú láttán.

– A szomszéd srác reggel elvette és megette az összes süteményt, amit csináltam. Nem volt sok, de... hagyjuk. Hármat kérek abból a szív alakú süteményből.

– Tessék. Figyelj... neked csak egy euró, rendben?

– HÁROM EURÓ. Neked is! – szólt rá ingerülten a fiúra Basch.

Amaz megrémülve gyorsan Erika markába nyomta a három pénzérmét, majd sietve távozott. A lány zavartan nézett bátyjára.

– Miért csináltad ezt, bátyus? Raivis kedves fiú.

– A pénz fontos dolog, Erika. Nem adhatsz valakinek csak azért valamit olcsón, mert kedves. Amúgy ki ez a Raivis?

– Lettországból költözött ide. Két évvel idősebb nálam. Sokan piszkálják őt, pedig tényleg nagyon kedves srác. Szép verseket ír. Valentin-napkor adott nekem egy szál virágot – vallotta be Erika elpirulva.

– Mi a vezetékneve?

– Galante.

Basch megjegyezte magának, és elhatározta, hogy rá fog keresni a srácra az interneten. Ha bármi rosszat talál, elbeszélget ezzel a Raivisszal a húgával való távolságtartásról...

Fél óra múlva már elég sok süteményük elfogyott, ám valamiért a háromeurós csokis tekercsekből csupán négy darab hiányzott.

Ekkor érkezett meg Roderich.

– Rod bácsi! Szia! – integetett már messziről Erika a bácsikájuknak.

– Üdv, Erika... Basch, hát te meg mit keresel itt? – nézett rá a magas férfi lilás szemeivel. Noha már két éve Németországba költözött még mindig rémesen osztrák akcentussal beszélt. Basch emiatt megpróbálta lenyelni a svájci kiejtését, és igyekezett természetes németséggel megszólalni.

– Figyelek a húgomra. Problémád van vele?

– Természetesen nincs, csupán érdeklődtem. No, lássuk csak... Kettőt kérek ezekből, négyet ezekből, és ötöt ebből.

Baschnak elakadt a lélegzete. Ez annyira a bácsikájukra vallott, huszonnégy eurót úgy elkölteni, mintha semmiség lenne! Roderich fölényesen átnyújtotta a pénzt (ő volt az első vevő, aki papírpénzzel fizetett), majd felszegett fejjel távozott. Basch sokáig meredt arra a helyre, ahol a férfi állt, közben akaratlanul is eszébe jutott, amikor gyerekkorában együtt játszott vele. Vagy amikor ápolta Roderichet, mert a lány, akinek udvarolt, nem túl nőiesen, megvillantva erős jobb egyenesét adta tudtára a férfinek, hogy nem az esete. Régen a bácsikája volt a legjobb barátja.

Aztán a váláskor Roderich a nővére pártját fogta, Basch pedig az édesapjáért. A barátság megszakadt, Rod bácsi pedig Basch anyjával és Erikával együtt Németországba költözött, míg a fiú Svájcban maradt az apjával.

Arra eszmélt fel gondolataiból, hogy hirtelen a sok-sok német beszéd között francia szavak ütötték meg a fülét.

A sokáig üresen árválkodó, szemben lévő standra három ember kezdett berendezkedni, közben élénken beszélgettek franciául. Egy szemlátomást idősebb férfi, zselézett szőke hajjal, és feltűnő, kék-fehér sállal magyarázott a kereskedelem művészetéről egy körülbelül Erikával egyidős, elegánsan felöltözött fiúnak, miközben egy csinos ruhácskát viselő, szintén idősebb lány csokoládés süteményeket készített ki az asztalra.

– Erika, kik ezek az emberek, itt szemben? – kérdezte Basch suttogva húgától.

– Ez Abel és a testvérei. A bátyját azt hiszem Timnek hívják, a nővéréről nem tudok sokat. Abel néha mesél vicceket a menzán, de amúgy nem szoktam beszélgetni vele. Csöndes srác.

– Értem. Köszönöm.

Valamiért nem tudta levenni a szemét Abel nővéréről. Még életében nem látott ilyen csinos lányt. Sötétszőke haját zöld hajpánttal simította hátra az arcából, ami tökéletesen illett a smaragdszínű szeméhez. Kedvesen mosolygott, és ruhája bő szabása ellenére jól látszottak alkatához képest nagy mellei, de mégsem keltett aránytalan benyomást. Olyan lehetetlenül tökéletesnek látszott, nem ide illett, egy iskola tornatermébe, hanem valami neves divatmagazin címlapjára. Basch biztosra vette, hogy van barátja, és igyekezett nem túlságosan megbámulni. Ám ekkor a lány elindult feléjük.

– Gyere bátyus, vegyünk valamit! Elvégre az iskolát kell támogatni – rángatta magával a franciául beszélő szépség a zselézett hajú bátyját.

– Hát jó. De csak valami nagyon olcsót – morogta a zselézett hajú fiatalember, nem túl sok lelkesedéssel.

– Hallottad, bátyus? Ő is bátyusnak hívja a bátyját! – mondta lelkesen Erika.

Basch nem igazán hallotta húgát, azonban most nem a szép lány vonta el a figyelmét. A lány bátyjára tévedt a tekintete, aki kék szemeivel feltűnően Erikát méregette, szinte levetkőztette a tekintetével. A fiú keze ökölbe szorult. Elhatározta, hogy nem fog teljesen udvariasan viselkedni ezzel a pedofillal.

– Szia! – köszönt németül a szépséges lány egy gyönyörű mosollyal. – Én Laura vagyok, téged hogy hívnak?

– Erika. Erika Zwingli – felelte félénken a kislány.

– Nagyon szép neved van! És te ki vagy? – nézett ekkor Baschra Laura.

– Basch Zwingli, Erika bátjya. Örvendek – motyogta kissé zavarba jőve a fiú franciául.

– Váó, beszélsz franciául? Hogyhogy? – kérdezte a szépség.

– Svájci vagyok. Te...?

– Belga. Egészen pontosan félig belga, félig holland. Te vagy az első, aki nem nézett kapásból franciának – Laura egy még gyönyörűbb mosolyt villantott a fiúra, aki azt hitte, ott helyben elolvad, akár csokoládé. – Ő pedig amúgy az én kis antiszociális bátyám. Tim. Tim Koopman.

Tim Koopman csak biccentett egyet röviden és barátságtalanul Basch felé. Úgy tűnt, az ellenszenv kölcsönös köztük.

– Na, lássuk csak ezeket a süteményeket! Remekül néznek ki. Te csináltad őket, Erika?

Basch hitetlenkedve meredt Laurára. Eddig az volt az a kevéske tapasztalta a nőkkel kapcsolatban, hogy vagy nagyon dögösek vagy nagyon kedvesek, egyszerre a kettőt sosem látta egy nőben. Igaz, viszonylag kevésszer került kapcsolatba az ellenkező nem tagjaival.

– Igen, anyu segítségével. Ezeket azonban bátyus csinálta nekem – felelte félénken Erika.

– Milyen rendes bátyád van! Igaz, én sem panaszkodhatok. Na lássuk. – Laura már kezdett a pénztárcája után kutatni a táskájában, ám Tim hirtelen lefogta a kezét.

– Laura, megőrültél? Három euró ezért a sütiért? Kész rablás! Nem ér ennyit.

– Hé! Ez valódi svájci csokoládéból készült! – kiabált közbe Basch. A zselézett hajú férfi egy utálkozó pillantást vetett rá.

– Tim, ez az iskolának megy. Amúgy is megengedhetem magamnak. Tehát – fordult újból a Zwingli testvérek felé. – Kettőt kérek ebből és egyet ebből.

Ezúttal, mielőtt Erika megmozdulhatott volna, Basch tette papírzacskóba a süteményeket és nyújtotta oda Laurának. Amikor a lány egy kedves mosollyal elvette a sütit, a fiú érezte, hogy olyan vörös lett az arca, mint Svájc zászlaja.

– Köszönöm szépen. Szia, Erika! Au revoir, Basch! 

– Au revoir, Laura...

A belga leányzó még intett egyet, majd magával rángatva a bátyját (aki továbbra sem vette le a tekintetét Erikáról) elsétált a tömegben. Basch nem bírt elszakadni tőle, semmi másra nem tudott figyelni, még húga egyre aggodalmasabb kérdéseit se hallotta meg. Csak akkor rezzent össze, mikor már Erika enyhe kétségbeeséssel rángatta a pulcsija ujját.

– Bátyus! Minden rendben?

– Persze, Erika, csak... – megsimogatta húga haját, majd visszafordult az emberkavalkád felé. Valami furcsán csalódott-szomorú érzés töltötte el, mikor tudatosult benne, hogy elvesztette szeme elől Laurát. Zaklatottan a húgára nézett, majd vissza a tömegre. Ökölbe szorította a kezét és lehajolt, hogy szemmagasságba legyen Erikával.

– Figyelj... itt hagylak egy öt perce. Ígérem, sietek vissza. Oké?

– Mi történt, bátyus? Miért mész el? – kérdezte értetlenül a kislány, szomorú tekintettel nézve bátyjára. Azonban Basch már döntött.

– Sietek vissza – mondta, majd puszit nyomott Erika homlokára. Utána gyorsan elfordult, s belevetette magát az embertömegbe.

Elindult arra, amerre utoljára látta Laurát. Kikerült egy alacsony, barna hajú lányt, majdnem nekiment egy gyanús, szerinte pedofil külsejű férfinak, pár szerencsétlent még félre is taszított az útjából. Egyszer véletlenül majdnem megszólított valakit, akit Timnek nézett, de szerencséjére még éppen időben észrevette, hogy annak a férfinek hosszabb haja volt és nem viselt sálat.

Akárhogy is nézelődött, sehol nem látta meg a belga lányt. Lassacskán kezdte feladni, csalódottan nekidőlt egy bordásfalnak, kezébe temette az arcát. Morcos pillantással kapta fel a fejét, mikor két ember pont mellette kezdett el hangosan beszélgetni.

– Eliza, végre megvagy! – szólalt meg egy szőke férfi, valami rettenet idegesítő stílusban. Az akcentusa pedig egyenesen rémes volt. – Őrület ez a tömeg. Az előbb majdnem összetévesztettelek egy másik lánnyal. Tökre ugyanolyan hajatok volt, csak neki hajpánt volt a hajában, nem pedig virág.

– Nagyszerű. Akkor most segítenél megkeresni a barátomat? – felelte neki morcosan beszélgetőpartnere jóval kellemesebb kiejtéssel.

– Elnézést. Merre láttátok azt a hajpántos lányt? – vágott bele beszélgetésbe Basch.

A szőke férfi sértődötten nézett rá, majd unott arccal egy irányba mutatott az ujjával. Basch bólintott egyet és köszönet nélkül elsietett arrafelé.

Néhány lépés után végre megpillantotta Laurát. Éppen egy morcos kinézetű kisfiútól vásárolt süteményt, közben a mellette lévő, spanyolos külsejű férfival beszélgetett. Túlságosan barátságosan, már majdnemhogy incselkedve.

Basch életében először érezte ezt a csalódottsággal keveredett indulatot, legszívesebben hozzávágott volna valamit annak az idétlen bájgúnárnak a fejéhez. Türelmetlenül megvárta, hogy a lány elköszönjön a spanyoltól, majd határozottan utánaeredt és elkapta a karját.

– Jajj, Basch... Megijesztettél! – mondta Laura kissé zavartan, de utána gyorsan elmosolyodott.

– Laura...

A fiú elakadt. Nem tudta, mit mondjon. Be kéne vallania neki, hogy mennyire szépnek látja, hogy nem látott még gyönyörűbb nőt életében? Vagy csak barátságosan kéne először közelíteni felé, nehogy megijessze? Meg kéne kérdeznie, van-e barátja? Idegesen lehajtotta a fejét, nem tudta elengedni Laura karját, kereste a megfelelő szavakat. Közben matatni kezdett pulcsija zsebében.

Egyszer csak egy kisebb tábla svájci csokira siklott a keze. Már meg is feledkezett róla, pedig azért pakolta el, hogy a sütivásár után megegyék Erikával. Magában bocsánatot kért húgától, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átnyújtotta a csokoládét Laurának.

A lány először meglepődött, majd egy meghatott mosollyal elfogadta az édességet, és mélyen belenézett Basch szemébe.

– Tehát... Basch Zwinglinek hívnak, ugye?

A fiú csak bólintani tudott. Laura smaragdzöld szemei teljesen hipnotizálták, nem bírt értelmesen gondolkodni.

– Ízlett a süteményed. Meg tudnád adni majd a receptet? - folytatta a belga hölgyemény, közelebb lépve Baschhoz.

– Persze... A-azt hiszem... Belga csokoládéból talán még finomabb is lehet...

Laura felkuncogott. Basch megállapította magában, hogy a nevetése olyan édes, mint a csokoládé.

– A svájci csoki is finom – mondta a lány egy kacsintással. – Talán ki kéne próbálni, milyen együtt a két fajta. Mit szólsz hozzá?

– Remek öltet...