Fagyott napraforgó 4.

Picit megkésve, de itt van. Hosszabb lett, mint terveztem és jó párszor újraírtam, szóval ja. Remélem nem lett túl gagyi.

(Amúgy annyi jó kép van nyo!Oroszországról és nyo!Belorussziáról! Lehet ebből fogok még fanficitionöket írni xd. )

Érintések

Ivanna elfintorodott az első kanál után, és Toris jól tudta, hogy ez nagyon fog fájni neki. Igyekezett minél jobban elrejteni a félelemét, jobb karjával belemarkolt a balba, hátha úgy csillapíthatja reszketését. Na nem mintha az segíthetett volna a helyzetén.

– Toris... Ugye tudod, hogy ez ehetetlen? – fordult felé a nő édes, ártatlan mosollyal. Régen még bedőlt ennek a mosolynak, azonban azóta megtanulta, milyen kegyetlen szörnyeteget rejt ez a kedves arc.

– Bocsásson meg, Ivanna úrnőm... én... Bocsásson meg – hajtotta le tisztelettudóan a fejét. Meg se próbált abban reménykedni, hogy ezúttal megússza.

Oroszország felállt az asztaltól, továbbra is aranyosan mosolyogva közeledett lassan a fiú felé. Litvánia újból meglepődött azon, hogy milyen ártalmatlannak tűnik az úrnője. Noha nem volt törékeny alkatú, mégis minden mozdulatában rejlett valami balerinákra jellemző finomság, s hiába tagadta, megőrzött valamennyit a cárok korának arisztokratikus kecsességéből. Lila szemei, kedves mosolya és kör alakú arca miatt kislányos benyomást keltett, még a főnökei által rákényszerített férfias, ormótlan kabátokban is. Toris egyszerűen nem értette, hogy lehet egy szörnyetegnek ilyen határtalanul aranyos külseje.

A következő pillanatban Ivanna megragadta a levesestányért, majd teljes erejéből a fiú arcába hajította. Amaz megtántorodott, a forró borscs égette az arcát, de mindent megtett, hogy ezúttal ne sírja el magát.

Üvöltve riadt fel, a hátán lévő sebek iszonyatosan sajogtak. Egy pillanatra azt hitte Ivanna megint mellette van és újból terrorizálja őt.

Lihegve felült az ágyában, reflexből körülnézett. Egyedül volt.

Nem feküdt mellette se Feliks, se Eduard, se Raivis, de még Alfred vagy Ivanna se. Már nem tartozott senkihez, sikerült elérnie a függetlenséget. Nincs többé Szovjetunió, nem kell többé látnia Ivannát.

Ezeket tudatosítva magában kissé lehiggadt. Nagyot sóhajtva visszafeküdt a párnájára, végignézett az éjjeliszekrényén sorakozó fényképeken. Feliks arcát látva akaratlanul is elmosolyodott, s öt perccel később már újból az igazak álmát aludta.

***

Ivanna vidáman letette a telefont, alig hitte el, hogy sikerült meggyőznie a főnökét még két napnyi pihenőről. Beleivott a teájába, s egy percig kiélvezte a dácsája csöndes nyugalmát, a forró italt és az egyedüllétet. Bár nagyon szertett a barátaival lenni, néha szüksége volt egy kevés magányra, amikor lazíthatott, igazán önmaga lehetett. Még a Szovjetunió ideje alatt is néha leruccant egy-egy hétvégére a régi házikójába, igaz, akkor általában magával vitte egyik barátját, de mindig csak egyet. Általában Torist...

Nagyot sóhajtott, tovább kortyolgatta a teát, közben odasétált a konyhája jégvirágokkal belepett ablakához. Az ablakpárkányon ott állt egy vázában Berwald napraforgója, már kissé megfonnyadva, de még mindig nagyon szépen. Ivanna megsimogatta a sárga szirmokat, amik a férfi szőke hajára emlékeztették és felidézte magában az utolsó dolgot, amit mondott neki.

Morana.

Természetesen tudta, ki az a Morana. Valószínűleg Tél anyja lehetett, ugyanis a szláv mitológiában ő testesítette meg a természetet, a telet és a halált. A történet úgy szólt, hogy Morana tavasztól őszig boldogan él együtt a férjével, Jarilóval, ám amikor ősz végén Jarilo meghal, az istennő egy kegyetlen, megkeseredett özveggyé válik, aki fagyot és halált hoz. Aztán tél végén Morana is meghal, majd tavasszal újjászületik Jarilóval, s az egész kezdődik elölről. Jól ismerte ezt a mítoszt, de nem gondolta volna, hogy Berwald is ismeri.

Mindenesetre úgy érezte, érti az üzenetet, Morana a szerelme elvesztése miatt vált szörnyeteggé. Ivanna leroskadt az egyik konyhai székre, felhajtotta a maradék teát, majd – kissé túl erősen – levágta a bögrét az asztalra, s a tenyerébe temette az arcát. Nagyon remélte, hogy Berwald csak tippelt ezzel a tanáccsal és nem gondolt konkrét személyre. A nő nagyon gondosan igyekezett elrejteni a világ és a főnökei elől, hogy szerelmes és ezidáig azt hitte, sikerült neki. Nem akart emiatt gyengének tűnni, főleg, mióta felfogta, mennyire reménytelen a dolog. Ám még így sem adta fel teljesen, titokban reménykedett abban, hogy egy nap bevallhatja érzéseit.

Ugyanis nagyon szerette Toris Laurinaitist.

Amikor először meglátta azon a régi napon a hóban, azonnal beleszeretett. Már korábban is hallott róla, az erős kisfiúról a Balti-tenger partján, aki néha lopott tőle, emiatt döntött úgy, hogy meglátogatja. Azt hitte, ugyanolyan ijesztő és erőszakos lesz, akár a vikingek vagy Tél tábornok. Ezzel szemben egy lányos külsejű, aranyos fiúcskával találkozott, gyönyörű, őszinte, zafírkék szemekkel. Annyira más volt, mint minden, amit addig Ivanna látott, talán ez tetszett meg neki a legjobban akkor. Aztán szép lassan minden mást is megszeretett benne.

Kivéve egy dolgot. Azt, hogy feltehetően olyan, mint Berwald.

Akármennyire is próbálta nem meglátni, Ivanna észrevette Toris vonzalmát a férfiak felé. Évszázadokig együtt élt Feliksszel, lelkesedett Alfredért és – ami a legrosszabb volt mind közül – egyszer randevúzott Nattal. Ivanna az utóbbit egy arculcsapásnak érezte. A saját öccsével megcsalta a szeretett személy! Igaz, Belorusszia nem viszonozta Toris közeledését, de a nőnek még így is nagyon rosszul esett a dolog. Főleg, mivel hallott olyan pletykákat, hogy azért nem szeretik őt, mert túl kegyetlen és Nat legalább tízszer kegyetlenebb volt nála, mégis őt szerette Toris. Ivanna keserűen felnevetett a kényelmetlen szerelmi háromszög gondolatára.

Felemelte a fejét a kezeiből, babrálni kezdett a sálával. Mégis hogyan kéne közelednie Litvánia felé anélkül, hogy a férfi megremeg az érintésétől?

Mielőtt végiggondolhatta a volna a kérdését, máris tudta a választ. Szinte hallotta a fejében Berwald halk dörmögését. Így.

El kell látnia a sérüléseket, amiket ő maga okozott. De vajon melyikkel kezdje? Ahogy végiggondolta az összes játékot és bántalmazást, amit a férfivel művelt elbizonytalanodott, hogy ezt egyáltalán helyre lehet-e hozni. Ugyanis rengeteg volt.

Minden ország közül egyértelműen Litvániát bántotta a legtöbbször, részben tréfából, részben viszont azért, hogy senki se vegye észre az iránta táplált érzelmeit. Egyedül csak személyesen Torisnak próbálta leleplezni magát, de úgy tűnt, a férfi nem vette észre ezeket a közeledéseket. Pedig még a titkos vágyálmát is elmondta neki, egyedül neki.

Elmélkedéséből korgó gyomra zökkentette ki. Egy percnyi lustálkodás után sikeresen odavonszolta magát a hűtőhöz és körülnézett, mit tudna ebédelni. Természetesen ott várakozott rá egy jó nagy adag mikrózható műanyagdobozban a néhány napja készített borscs maradéka. Rajongott érte, ám most valahogy igazából valami máshoz volt kedve. Miközben nyúlt a céklaleves felé elhatározta magában, hogy ha visszautazik Moszkvába, kipróbálja a svéd húsgolyót.

Hirtelen eszébe jutott egy ötlet.

Visszatette az edényt a hűtőbe és még egyszer alaposan átgondolta a dolgot. Érezte, ahogy egyre jobban kiszélesedik a mosolya. Igen, ennek muszáj lesz működnie.

Lelkesen átsétált a hálószobájába, reménykedve átnézte a ruhásszekrénye tartalmát, hátha akad benne egy csinosabb darab. Abban a pillanatban kicsit megbánta, hogy ide pakolta a régi öltözékei nagy részét, köztük azokat, amiket a Szovjetunió ideje alatt hordott. Már-már kezdte feladni a kutakodást, amikor az egyik bőrkabátját felemelve megpillantott valami fehéret. Meglepődve letérdelt, kíváncsian kirángatta a szekrény aljából. Egy balett-tütüre emlékeztető ruhácska volt. Pár percnyi töprengés után sikerült rájönnie, hogy került ez ide.

Ivanna nagyon szeretett balettozni, tehetsége is bőven volt hozzá, de egyik-másik főnöke megtiltotta neki, hogy csinálja. Úgy vélték ez rosszat tesz a hírnevének, nem fogják komolyan venni, ha tütüben szökdécselget, kizárólag néznie volt szabad a táncot. Ezért a nő elrejtette az összes balettfelszerelését és csak a legnagyobb titokban gyakorolt továbbra is. Ez a ruhácska szintén valószínűleg emiatt bujkált a dácsa szekrényének a mélyén. Ritkán tette ezt, de abban a pillanatban hálát adott annak a bizonyos főnökének, aki a legjobban gyűlölte a balettozását.

Kissé idegesen felvette a ruhát, s megnézte magát a tükörben, majd fojtatta a tollászkodást.

Igyekezett a legcsinosabban kinézni, elvégre meg akarta látogatni Litvániát.

Ezen elmélkedett, amikor meghallotta a halk neszeket a bejárati ajtó irányából. Azonnal odanézett, magában fohászkodni kezdett, hogy egy eltévedt civil vagy a főnöke egyik embere legyen az. Esetleg egy régi barátja, annak örült volna a legjobban.

– Itthon vagy, nővérkém? – törte meg a dácsa csöndes alapzaját egy finom, férfias hang.

Belorusszia.

Ivannának egy pillanatra még a lélegzete is elakadt és legszívesebben felsikított volna rémületében, azonban inkább igyekezett a lehető leghalkabb maradni. Hátha Belorusszia feladja, ha azt hiszi, hogy nincsen itthon.

– Nővérkém? Drága nővérem, válaszolj! Én nem hagylak el, mint mindenki más! Itt vagyok és szeretlek!

Oroszország remegni kezdett a félelemtől, ahogy hallotta öccse öklét egyre erőszakosabban dörömbölni az ajtón. Szerette ő Natot, de nem úgy és nem annyira, ahogy az öcsikéje szerette őt. Közben a férfi kezdte elveszíteni a türelmét, finom hangja rekedtes, kiéhezett suttogásba váltott át, már a körmeivel kaparta az ajtót. Ivanna akármennyire is próbálta fegyelmezni magát, felnyögött a félelemtől.

– Érzem az illatodat, szeretett nővérem! Hallom a kis aranyos hangodat! Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki, nővérkém! NYISD KI AZ AJTÓT!

A szerencsétlen nyílászárót újabb ütések érték, s egy reccsenés tanúskodott róla, hogy nemsokára meg fogja adni magát Belorusszia ostromának. Ivanna összeszorított szemekkel, sírással küszködve lenyelte a félelmét és a lehető leggyorsabban az ajtóhoz sietett. Nem akart harmadszorra is újat venni az öccse miatt.

– Nat, kérlek... menj haza. Bocsánat, de nem vagyok épp társalgós kedvembe. Majd valamikor máskor... – szólította meg óvatosan testvérét, félelemtől remegő hanggal.

– Ivannuska! Drága nővérkém, eressz be! ERESSZ BE, MOST AZONNAL! – üvöltötte a férfi és újból kaparni kezdte az ajtót.

Ivanna a nyílászáró érdekében eleget tett öccse kérésének, de közben nem bírta tovább, elsírta magát a félelemtől.

Belorusszia elégedetten belépett, s egyből odarohant a nővéréhez, a karjaiba zárta őt. Oroszország egyre jobban reszketett és sírdogált, volt valami a testvére érintésében, ami Télre emlékeztette, ez pedig századjára is nagyon megrémítette. Nat hirtelen eltolta magától a nőt, egyik kezével megfogta az állát, s ismét közelebb vonta magához. Ivanna ijedten hátrébb lépett, esdekelve rázta a fejét.

– Mi a baj, Ivannuska? Amerika már megint csesztet? – kérdezte. Hangja azóta visszaváltott a szokásos kellemes tónusba.

– Nem... – suttogta fojtott hangon, miközben az öccse simogatni kezdte a haját, noha többször kérte, hogy ne tegye.

– Akkor csak ennyire hiányoztam? – próbálkozott mosollyal a férfi, sikertelenül. Sosem tudott igazán mosolyogni, ebben nagyon különbözött idősebb testvéreitől, akik szívesen és sokat mosolyogtak. Közben újból rekedtesen suttogni kezdett, ezredszerre is elismételve az ajánlatát. – Hozzám jössz feleségül, drága Ivannuskám?

– Nem! – összeszedte minden akaraterejét és ellökte magától testvérét. – Nat, kérlek... menj haza!

– Ne hívj Natnak, nővérkém, ne legyél olyan, mint az a seggfej Amerika. Szólíts Anatoliynak szépen, oroszul! Annyira szeretem a nyelvedet, édes nővérkém. Mindkét értelemben... – kacsintott Belorusszia, majd megpróbálta megcsókolni a nőt.

Ivanna pánikolva bemenekült a hálószobájába, kétségbeesetten körülnézett. A könnyei miatt a világ egy zavaros folttá mosódott össze, de még így is kiszúrta a fény alapján az ablakot. Odarohant, reszketése miatt nehézkesen igyekezett kinyitni. Közben hallotta, hogy öccse utánajön. A lehető leggyorsabban próbált kislisszolni az ablakon, ám Belorusszia elkapta és visszarántotta.

– Nyugodj le, nővérkém... Ha ilyeneket csinálsz a végén még megint összetöröd magad. Nem akarom, hogy bajod essen – suttogta a fülébe Nat, hangja ezúttal valahogy félúton volt a rekedtes suttogás és a férfias tenorja között.

A nyugtatástól már-már kezdett is elmúlni Ivanna hiperventillálása, ám amikor öccse csókolgatni kezdte a nyakát, kezei pedig a mellei felé kúsztak, újból pánikolni kezdett.

– Na... Anatoliy... kérlek, hagyd abba! Menj haza... Könyörgöm... Anatoliy!

Oroszország igyekezett lefejteni magáról a testvére kezeit, közben nagyon figyelt arra, hogy a lehető legkevésbé bántsa őt. Belorusszia viszont elkezdte az ágy felé vonszolni nővérét, közben megállás nélkül suttogott a fülébe.

– Mi a gond, Ivanuska? Miért küldesz el? Én hűséges vagyok hozzád a nővérünkkel ellentétben! Szeretlek, drágaságom, az életem teljesen céltalan nélküled! Boldoggá akarlak tenni... Más nem tud, más nem méltó hozzád...

Ahogy öccse próbálta ledönteni az ágyra, Ivanna azt kívánta, bár Moszkvában lennének. Ott már beszerelt egy gombot a hálószobájába, amit megnyomva jelzett a főnökének, hogy hívja fel őt, az általában sikerrel kimentette a kínos szituációból. Valami hasonló vészjelző kéne a dácsába is...

Reflexből megrázta a fejét, inkább igyekezett az adott helyzetre koncentrálni és összeszedni magát annyira, hogy kitaláljon valami menekülést testvére elől. Talán... talán ha felveti a Szovjetuniós nosztalgiabuli ötletét...

Hirtelen Belorusszia kezei megmerevedtek és maguktól lecsúsztak róla. A nő meglepetten kinyitotta a szemét, felnézett öccsére, aki lefagyva meredt a szoba egyik sarkába, tekintete hitetlenkedést tükröződött. Oroszország kissé feljebb tornázta magát, mert nem emlékezett, mi lehet ott, amin Nat kiakadhatott.

Felszisszent. A Berwaldtól kölcsönkapott ruhákat dobta le oda.

Testvérére sandított. Anatoliy szürkéskék szemei szikrákat szórtak, arca egészen elsötétült az indulattól, kezei remegni kezdtek.

– Nővérkém... azok ott kinek a ruhái? – fordult lassan felé a férfi.

Ivannának fogalma sem volt róla, mit kéne mondania. Nem akarta bevallani az igazságot, mégsem uszíthatta újdonsült barátjára az öccsét.

– Hogy tehetted ezt?! Hogy csalattál meg? Ez...Megbocsáthatatlan! Helyrehozhatatlan! TE... KIVEL? MONDD MEG, SZÉPSÉGES NŐVÉRKÉM, KIVEL CSALTÁL MEG? – Megragadta Ivanna vállát és keményen megrázta.

– Anatoliy, ezek csak ruhák. Ez nem azt jelenti, hogy bárkivel is romantikus viszonyom lenne. Kérlek, nyugodj le... – suttogta kétségbeesve.

– KI A FENE RUHÁI KERÜLTEK HOZZÁD? MI EGYMÁSIÉ VAGYUNK, IVANNUSKA! KIÉK A RUHÁK?!

– Anatoliy, könyörgöm...

– VÁLASZOLJ!

Ivanna nagyot sóhajtott és mélyen belenézett öccse szürkéskék szemébe, ami cseppet sem hasonlított a sajátjára. Szerette ő a testvérét, mégis néha azt kívánta, bár valaki más lenne a kisöccse. Leginkább Finnországra gondolt ilyenkor, de Moldova vagy Izland vagy akár Észtország is megtette volna. Bárki, aki kevésbé ijesztő...

– Öcsikém, ihatok egy korty vodkát? Kérlek, válaszolok én, csak ki van száradva a szám – kérdezte végül feszengve, ám a lehető legkedvesebben, hízelgő hangnemben.

Anatoliy tekintete megenyhült, szigorúan bólintott, s udvariasan félrehúzódott Oroszország útjából. Noha a függetlensége óta jóval szemtelenebb és engedetlenebb lett, néha emlékezett, hogy is kéne viselkednie a nővérével. Ivanna kiérve a konyhába elővett egy üveg vodkát, ám ezúttal nem egyből meghúzta, hanem gondosan kikészített két poharat, mindkettőbe töltött. Az öccsének kevesebbet, mert akárhogy is bizonygatta az ellenkezőjét, s igyekezett orosz módra inni, nem bírta annyira jól az alkoholt. A nő jólesően lehajtotta egy húzásra az adagját, csukott szemmel mosolyogva kiélvezte a finom bizsergést. Aztán újból töltött, s megint ivott. A harmadik pohár után válaszolt végül egyre türelmetlenebb testvérének, aki még nem ürítette ki az első poharát.

– Amerika ruhái – hazudta. Többek között ezt is nagyon szerette a vodkában, utána sokkal könnyebben tudott hazudni. Józanon nem ment neki.

– Nem éreztem rajtuk Amerika szagát – felelte öccse szkeptikusan.

– Mert már régóta itt vannak. Egy hete, amikor nála voltam adta kölcsön a gönceit. Nem vittem váltásruhát, az az idióta pedig „viccből” belökött a bálnája mellé. Nem értem, hogy lehet egy ekkora marha szuperhatalom.

Újabba pohár vodkát nyakalt be, hogy még véletlenül se bukjon le a hazugságával, ám közben gyűlölte magát ezért. Az évszázadok során a főnökei többször tanították őt a hazugság művészetére, többször kényszerítették is hazudozni, de sosem tetszett neki ez, s utána általában órákig sírt egyedül a szobájában. A pátriárkák azt mondták, a hazugság rossz dolog, ő pedig nem akart rosszat se a barátainak, se a testvéreinek. Pont ezért adott végül igazat az egyik főnökének, aki türelmesen elmagyarázta neki a jóindulatú hazugságok hasznosságát.

Anatoliy közben felhajtotta a vodkája maradékát, s Ivanna látta rajta, hogy csak imitálja az élvezetet, bár meglepően jól tette ezúttal. A férfi felállt a székéről, lassú léptekkel odasétált nővéréhez, arca ezúttal nem tűnt olyan kéjsóvárnak és ijesztőnek, emiatt Oroszország most nem hátrált. Belorusszia belekapaszkodott a nő vállaiba, azonban nem úgy, mint az utóbbi időben szokott, hanem mint ahogy kiskorában tette. Ivanna ekkor realizálta, hogy öccse még mindig alacsonyabb nála, nagyjából egy hét-nyolc centivel.

– Nővérkém... szeretnéd, hogy bosszút álljak Amerikán? – nézett fel rá Nat, szemei tompán csillogtak.

Tekintete olyan volt, mint gyermekkorában. Ártatlanabb, összezavartabb, kevésbé félelmetes. Ivanna akaratlanul megsimogatta öccse haját, ami csupán egy árnyalattal volt sötétebb, mint a sajátja. Kistestvéréből ez hasonlított a legjobban rá.

– Lehet róla szó. De csak egy kisebb tréfa, oké? Tudom, hogy abban jó vagy – mondta mosolyogva. Amikor Anatoliy nem nyomult rá, akkor egész szerethető volt...

– Utána eljössz velem egy randevúra?

Muszáj volt elrontania. Ivanna lemondóan sóhajtott és eltolta magától Belorussziát.

– Nem. A... a következő hónapokban sokat kell dolgoznom.

– Akkor várok rád, nővérkém. Örökké...

Nat ezzel a végszóval próbálta megcsókolni Ivannát, ám ő szokása szerint elfordította a fejét, így csak egy puszit kapott az arcára. Az utóbbi időben a legtöbb beszélgetésük ezzel a jelenettel végződött.

Udvariasan, jó nővérként még kikísérte az öccsét és figyelte, ahogy eltávolodik a hóesésben. Részben azért is tette ezt, mert Natnak bevett szokása volt csak tettetni a távozást, olykor ott maradt, s lesből figyelte őt. Megvárta, amíg Belorusszia fekete kabátja teljesen elhomályosodik a fehérségben, majd becsukta az ajtót és megpróbálta felidézni, mit csinált mielőtt Anatoliy rárontott volna. Dideregni kezdett, ettől pedig eszébe jutott, miért is vette fel ezt a lengébb ruhácskát a szokásos pulóverei helyett.

Meg akarta látogatni Litvániát.

Besietett a fürdőszobába, megnézte magát a tükörben. Valahogy lágyítani akart a megjelenésén, nőiesebbnek akart tűnni, mint általában szokott. Körbenézett, hogy mégis miképp tudná ezt elérni. Először arra gondolt, összefonja a haját, ahogy Monaco szokta, aztán végül úgy döntött, megpróbálja Csehország frizuráját leutánozni. Már hozzá is látott, mikor megakadt a szeme azon a rózsaszín hajráfon, amit Franciaországtól kapott pár évvel ezelőtt karácsonyra.

Eddig nem hordta, mivel úgy gondolta, furán mutat az általában viselt kabátjaival, nem illik hozzájuk. A másik ok pedig a főnöke volt, ő azt szerette, ha Oroszországnak komoly, tiszteletparancsoló megjelenése van, a fehér pamaccsal díszített rózsaszín hajráf pedig nem illet bele ebbe a kategóriába. Most azonban... a főnöke úgysem fog tudni erről a kis kirándulásáról, és Ukrajnán olyan aranyosan, kislányosan mutatott a hajráf...

Felvette.

Kíváncsian felnézett a tükörre. Szokatlanul nézett ki, de remélte, hogy ez a változás inkább tetszeni fog Litvániának, mintsem megrémüljön tőle. Bólintott egyet a tükörképének, majd elpakolta a cuccait, különös tekintettel a borsccsal teli jénaira.

Ahogy beszállt a Ladájába elrebegett egy imát, hogy jól sikerüljön a terve és ne bukjon le senki előtt. Kifújta a levegőt, indított, s meg sem állt a murmanszki reptérig.

***

– Ivanna?! Hogy kerülsz te ide?

Toris zaklatott tekintetű kék szemei ezúttal is zavarba hozták, ám egy kis odafigyeléssel sikeresen megőrizte a hidegvérét. A lehető legártatlanabb, legbarátságosabb mosolyával köszönt neki, figyelmen kívül hagyva a férfi rémült hangnemét.

– Szia! Meg akartam köszönni, hogy régen olyan szépen dolgoztál nálam. Úgy gondoltam... szereted a borscsot, nem?

Litvánia összerezzent a borscs szóra és újból reszketni kezdett, ahogy régen szokott, Ivanna nagy csalódottságára.

– Bo...borscs?

A nő megunta a küszöbön való szobrozást, szó nélkül benyomakodott a házba a lesokkolt Toris mellett. A megfigyeléseknek hála egész otthonosan mozgott, teljes természetességgel vonult be a konyhába és tette le táskáját az asztalra. Már éppen a mikróba készült betenni a borscsot, mikor a férfi utánaloholt. Ivanna meglepetten, de mosolyogva felnézett rá.

– Mit csinálsz te itt?! – kérdezte Toris halkan, ám mégis valahogy határozottan. Legalábbis határozottabban, mint ahogy abban az időben beszélt, mikor nála dolgozott.

– Vacsorát neked. Te is csináltál nekem egy időben és úgy döntöttem, meghálálom. Remélem, nincs ellenedre.

Oroszország elindította a mikrót és tett egy lépést Litvánia felé. A férfi nem túl feltűnően, de egyértelműen megváltozott azóta, mióta független lett. A haját újból egy kis copfban hordta, mint régen, kék szemeiből eltűnt az állandó rettegés, s ahogy közelebb lépett, Ivanna észrevette, nőtt pár centit, már nem kellett görnyednie, hogy a szemébe tudjon nézni. Megcsókolni is egyszerűbb lenne...

– Ne... nem akarom, hogy itt legyél Ivanna. Menj e...el. Kérlek... – Litvánia próbált határozottan beszélni, de nem bírt a nő szemébe nézni.

– Ha reszkető hanggal mondod, nem hangzik valami fenyegetően. Toris... – finoman megragadta a férfi állát, feljebb emelte a fejét, belenézett a zafírra emlékeztető szemekbe. – Nincs nálam a „varázspálca” és nem tettem mérget a levesbe. Hidd el, nem akarlak bántani. Megígérem, hogy nem foglak bántani. Ez csak egy baráti látogatás, khoroso?

Litvánia komolyan nézett Ivannára, arcán egyértelműen, letagadhatatlanul látszott a töprengés. A nő imádta ilyenkor bámulni őt, olyan aranyosan ráncolta a homlokát és húzta össze a szemeit, miközben végiggondolta a helyzetet, s összevetette őket a lehetséges fejleményekkel.

– Maradhatsz. Két feltétellel. Egy óra múlva elmész és amíg itt vagy nem beszélsz többé oroszul. Beszélj litvánul.

Bár a nyelvek nem sokat számítottak az országok közti beszélgetésekben, hisz mindenképp megértették egymást, de Ivanna felfogta a célzást. Toris nem kér többé az orosz kultúrából, nem kér többé belőle. Könnyed mosollyal bólintott a férfinak, közben igyekezett felidézni magában a litvántudását. Noha minden régi barátjától elvárta, hogy tanuljanak meg oroszul, cserébe ő is szívesen tanulta barátai nyelveit. Igaz, ebből már kevés maradt meg, üzbégül és magyarul például szinte teljesen elfelejtett.

A feszült csöndet a mikró sípolása törte meg. Ivanna gyorsan kikapta a jénait, s letette a konyhaasztalra. Szívesen elővette volna az evőeszközöket és a tányérokat is, azonban a megfigyelési akcióba nem tartoztak bele a Litvánia házában található összes fiók és szekrény tartalmának felderítése, így inkább csak gyorsan helyet foglalt.

Egy darabig továbbra is fennmaradt a feszült csönd, Ivanna még egyszer átismételte magában a litván nyelvtant, nem akart hibázni. Már épp megszólalni készült, mikor végül Toris törte meg a csöndet.

– Nagyon finom a borscs.

– Köszönöm. Ez Ukrajna receptje. Egy picit változtattam rajta, hogy finomabb legyen. Nem mintha úgy nem lett volna jó, de szerintem így tökéletes – Toris erre nem válaszolt. Ivanna nagy levegőt vett, majd megpróbált egy értelmes, folytatható beszélgetést kezdeményezni. – Hogy vagy mostanság? Tartod még a kapcsolatot Raivisékkal?

– Nem igazán. Olykor-olykor tartunk egy Balti Trió gyűlést, de Eduard újabban állandóan Tino körül legyeskedik, Raivis pedig gyakran utazik délre vagy nyugatra.

– Örül a függetlenségnek. Miután sikerült végleg megszabadulnom a mongoloktól én is szerettem utazni.

– Hát nem tudom, én szeretem a Balti-tenger nyugalmát. Örülök neki, hogy végre békében lehetek itthon. Egyedül. Nem zargat senki.

– Nem vagy magányos? – kérdezte Ivanna őszinte csodálkozással. Mi lehet a jó az állandó egyedüllétben?

– Nem. Mint mondtam, néha össze-összefutunk Eduardékkal, illetve olykor-olykor Feliksszel is szoktam találkozni. Nekem ennyi bőven elég.

– Értem – felelte az orosz komoran.

Elhatározta, hogy belefojtja magát a borscsba. Miért pont Feliks?

Kevés olyan ország volt, akivel nem szeretett volna barátkozni. Nagyon kevés, de azokat már-már gyűlölte. Az egyik ilyen a beképzelt, felelőtlen kölyök, Amerika volt, aki rendszeresen felidegesítette őt és az épp aktuális főnökét is az idétlen döntéseivel.

A másik pedig távoli rokona, Lengyelország.

Az a szőke ficsúr rendszeresen szívatta őt mikor fiatalabbak voltak, elvette előle Litvániát és egyszer még Moszkvát is elfoglalta. Ráadásul, noha elvileg szövetséget kötöttek, szolgamódra bánt szegény litván fiúval. És ezek után Toris még sírt utána, amikor Oroszország megszerezte őt magának!

Sosem értette, miért tart ki Litvánia Feliks mellett, mikor egy fikarcnyival sem bánt jobban vele, mint Ivanna. A nő a lengyelt hibáztatta Toris ferde hajlamai miatt is, s emiatt csak még jobban gyűlölte Felikset.

Hirtelen észrevette, hogy a férfi letette a kanalát és görcsösen markolja a tányérja szélét. Szemei csukva voltak, ajkai hangtalanul mozogtak.

– Toris... mi a baj? Mégsem ízlik? – szólította meg óvatosan, közben a lehető legfinomabb mozdulattal megfogta a vállát.

A litván hosszú perceken keresztül nem válaszolt. Ivanna kezdett komolyan aggódni, közben tűnődött, hogy mi játszódhat le Toris fejében. Végül a férfi elengedte a tányérját és a kezeibe temette az arcát.

– Ízlik. Mint mondtam, nagyon finom – felelte végül nagyot sóhajtva.

– Akkor jó – bólintott Oroszország kétkedve, s visszahúzta a kezét. – Vodkával amúgy még jobb, de tudom, te az nem szereted.

– Csak az orosz vodkát nem. A lengyel Żubrówka és a litván vodkák jók.

Ivanna elfintorodott a lengyel szó hallatára és akaratlanul is ökölbe szorult a keze. Benne volt a kísértés, hogy addig üsse Toris butuska fejét, amíg meg nem tanulja, melyik az igazán jó vodka, ám nem tehette. Különben is: többször próbálkozott már ezzel a módszerrel, s eddig teljesen hatástalannak bizonyult.

– Szeretnél inni? Tényleg jó a litván vodka. A pincében talán orosz is akad, ha szeretnéd, utánanézek – szólalt meg egy újabb szünet után Litvánia.

– Elfo... – Évszázadok óta túl sokat iszol Vanja. Le kéne szoknod. – Nem. Nem kérek, köszönöm.

Toris a döbbenettől hátrahőkölt, de annyira, hogy sikerült hátrazuhanni a székével. Ivanna egy ijedt kiáltással felpattant és letérdelt a férfi mellé, készen az esetleges sérülés kezelésére vagy a mentő hívására. Szerencsére a litvánnak semmi baja nem esett, s viszonylag gyorsan magához tért az esés miatti sokkból. A megdöbbenés miatti sokkból viszont nem, miután felült, még mindig tátogva bámult Ivannára.

– Ne... nem kérsz vodkát?

– Nem – rázta meg a fejét a nő, közben belekapaszkodott az egyik kezével a másikba, hogy véletlenül se remegjen meg. – Egy... egy barátom azt mondta, nem tesz jót az egészségemnek.

– Nocsak, újabban hallgatsz a barátaidra?

Oroszország elpirult, majd mosolyogva bólintott egyet. Litvánia visszamosolygott rá és hagyta, hogy a nő felsegítse őt a földről. Azután az órára tévedt a tekintete.

– Még van negyven perced itt lenni.

– Jó. Akkor bemehetnénk a nappaliba? – kérdezte Ivanna a lehető leghiggadtabban.

– Persze, de azért ne érezd túl otthonosan magad – mondta a férfi, közben bevezette az oroszt az egyszerű, visszafogottan berendezett nappaliba.

– Toris, most komolyan, mi a bajod velem? Az öcsémen kívül mindenki tovább tudott lépni a Szovjetunión. Én is nagyjából elengedtem. Miért nem bírsz még egy esélyt adni nekem?

Litvánia egy percig csak lesújtó pillantással meredt a nőre, majd váratlanul elkezdte legombolni magáról a mellényét. Oroszország meglepetten figyelte, ahogy a férfi heves, ideges mozdulatokkal szinte tépte le az ingét, felfedve a sebhelyekkel borított hátát.

– Nézz a művedre, Ivanna. Emlékszel rá, mit műveltél velem? Ezt kaptam tőled. Ezért cserébe adjak neked még egy esélyt?!

A nő emlékezett. Emlékezett minden egyes sebre és mindegyiket őszintén megbánta. Ő nem ezt akarta.

Közelebb lépett a férfihoz és óvatosan, gyengéd mozdulattal megérintette az egyik mély vágást, amit részegen, győzelmi mámorban követett el a sarlójával. Toris reszketni kezdett az érintés hatására, míg Ivannának a szíve kezdett egyre hevesebben verni. Újból megérinthette Torist, mint régen.

Ezúttal azonban így fogja csinálni. Lágyan, nem fog rajta sebet ejteni. Akkor biztos megbocsájt neki a litván, muszáj megbocsájtania, elvégre nem haragudhat örökké, ha látja rajta a változást. Megint megsimogatta a sebhelyes hátat, felidézte magában melyik sérülést hogyan okozta és elkezdte tervezgetni, miképp fogja jóvátenni őket.

– Ez most fáj?

Litvánia levegőt vett, mintha meg akarna szólalni, de végül kifújta és inkább csak megrázta a fejét. Ivanna elmosolyodott, majd egészen közel hajolt Toris hátához és könnyedén megcsókolta az egyik vágást. A férfi mintha jéggé dermedt volna a csóktól, felsőteste megmerevedett, izmai megfeszültek, ám nem mondott semmit, s nem távolodott el Oroszországtól. A nő felbátorodott ezen, puszit nyomott egy másik sebre, majd egy harmadikra, közben várt valami reakciót Toristól, ám ő továbbra is mozdulatlan maradt. Felegyenesedett és óvatosan megfogta a Litvánia vállait, és finoman maga felé kezdte fordítani a férfit.

– Mit akarsz tőlem? – suttogta Toris, mikor szembe kerültek egymással.

– Csak azt, amit ígértél – felelte Ivanna.

Ugyanúgy kihasználva a zavarát, ahogy nemrég Berwalddal tette, szájon csókolta Torist. Azonban a svéddel ellentétben szerelme nem viszonozta a csókot, de nem húzódott el Ivannától. Továbbra is kőszoborszerűen állt, mintha megfagyott volna a nő érintésétől. Oroszországot kellemetlen emlékek kezdték megrohanni, hiába próbálta elhessegetni őket. Túlságosan ismerős volt ez a helyzet. Csak nem ebből a szögből...

Egy idő után nem bírta elviselni ezt a szituációt, kinyitotta a szemeit és egy picit eltávolodott Litvániától, hogy láthassa az arcát.

Ő is jéggé dermedt.

Toris arcán majdnem ugyanaz az arckifejezés ült, mint Ivannán gyermekkorában, mikor Tél meglátogatta őt. Értetlen tehetetlenség, dermesztő rémület. Az az érzés, amikor annyira rettegsz, hogy már nem tudsz se gondolkodni, se cselekedni, mert a félelem teljesen lefagyasztott. Túlságosan jól ismerte ezt az érzést, hisz sokáig minden télen átélte.

És most ő okozta annak, akit évszázadok óta szeretett.

Oroszország megremegett a szembesüléstől, érezte, hogy sírni fog, azt pedig nem szabadott Toris előtt. Nem látott más kiutat a helyzetből, kirohant Litvánia házából.

Kinn megint havazott de ez most kivételesen egyáltalán nem zavarta Ivannát. Leroskadt a hóba, ezúttal nem tartotta meg semmilyen kedves, bűnbánó viking. Teljesen magára maradt, ám ez sem zavarta. Így legalább nem bántja a szeretteit. Biztonságban vannak tőle. Úgy tűnik jobb a világnak, ha egyedül marad.

Lassan feltápászkodott, elindult az autója felé, közben megfogadta, hogy kitalál valamit, amivel hallgatásra bírhatja Torist erről az estéről. Aztán rutinosan belefojtja magát pár üvegnyi vodkába, ahogy mindig szokta. Közben arra is rájött, miért viselkedett furcsán az elmúlt napokban: nem ivott annyi alkoholt, mint szokott. Ha ilyen a józanság, akkor ő nem kér belőle.

Már kinyitotta a Lada ajtaját, mikor kiáltást hallott maga mögött.

– Ivanna, várj!